Kosmos aoides – éneklő Világegyetem

Hamvas Béla születésének 120. évfordulója alkalmából, a Recercare Régizenei Műhely adott koncertet a híres „Nádor Terem”-ben, mely zenelelőhely Zugló helytartóságban, az Ajtósi Dürer sor 39. szám alatt, a Vakok Állami Intézetének épületében található. Tiszteletet érdemlő környezetben, egy történelmi helyszínen, szecessziós falak és Zsellér Imre gigantikus ólomüveg ablaka által átölelt tökéletes akusztikával bíró, Habsburg József Nádor Úrról elnevezett „konczert teremnek szánt” nagyteremben rendezték meg az eseményt.

Az igazság az, fogalmam sem volt, mi vár majd rám ezen a koncerten.
Biztonsági játékos lévén, elfoglaltam a harmadik sor szélső székét, amelyek megítélésem szerint a legközelebb volt a vészkijárathoz, ily módon, hogy a menekülési útvonal biztosítva volt, mindjárt bátrabban vagy nyitottabban szemlélődtem, és amíg hangoltak a művészek, én a pirosbársonyos nézőtéri székben gubbasztva, a látványtól megilletődve bámultam a helyszínt.

A performansz pontosan kezdődött. Egy Hamvas Béla idézettel hangolódhattam rá az alkalomra, mely különös figyelemmel utalt a zene és az igazság összefüggéseire, de a ráhangolódásnak nagyon gyorsan be kellett következnie, merthogy az idézet is rövid volt és velős. Ezután Joachim Löw alteregója, egy kitűnő verbális adottságokkal bíró karizmatikus úriember, mint az előadás narrátora, egy rövid bevezetőt követően útjára indította a koncertet.

Kezdeti, az ismeretlentől tartó ösztönös ellenállásomat rövid időn belül egy egyre erősödő érdeklődéssé változtatta valami, ami nem egy pontosan meghatározható hatás volt, inkább csak egy érzelmi cunami, ami a színpadról áramlott, mi több hömpölygött felém megállíthatatlanul és győzött meg engem az éppen hallható hangözön befogadására.
Nem valami zenei virtuozitás okán kerített hatalmába a megszeretés, inkább egy más dimenzióban kialakult vonzalom formájában, amit most tán még én sem értek, épp ezért el sem mondhatok. Vegyük hát csak úgy, hogy bevonzott a produkció, és én feltett kézzel és tágra nyitott tudattal járultam hozzá ahhoz, hogy e régies zene rezgése változtatásokat hajthasson végre a lelkemben, tán úgy, ahogy a Somló Hegy pincéiben, Istvan Stephan Spiegelberg hordóiban is művel a hozzáadott gregoriánság a bor legeslegszebbé válása folyamatában.
Ott ült meg állt a színpadon az a nyolc ember, abból legalább három a nő, a többi férfi, és még a szövetségi kapitány, és csak úgy egyszerűen előadtak. Semmi flanc magán a flancos környezeten kívül, csupa egymástól különböző, hétköznapi arcok, afféle munkából hazamenős hétköznapi cuccokban, kis túlzással, mondjuk egy esti, a harmadikon megtartott újlipótvárosi lakógyűléstől tán csak az különböztethette volna meg az itteni feelinget, hogy itt mindannyian a furcsa középkori hangszereikkel voltak elfoglalva, és nem egymással. De ami már nem volt hétköznapi az az a szokatlan muzsikaszerű, a zenéhez nagyon hasonlító valami volt, ami szándékos disszonanciának is beillő megjegyezhetetlen dallamvilágával, mint már említettem, először megijesztett, aztán megdöbbentett majd szájtátós figyelemre birizgálta fel az eldúdolható melódiákhoz szokott és a titkon most is arra számító jóízlésem legmélyebben rejtőzködő zeneszűrő receptorait is, aminek hozománya csakis a megszeretés lehetett, semmi más.

Ezzel a menni vagy nem menni kérdés eldöntöttnek minősült, a menekülési útvonal megléte már elvesztette jelentőségét, ad acta került, a koncert végéig székemhez kötözött ez a varázslat.
A muzsika csak szólt, már nem csak fülemben, de a ott rezgett tudatomban is, és magával ragadta a már magatehetetlen figyelmemet és vele együtt engem is. Gyorsan elrepült az idő, és még a végére időzített hosszú csend előtt a Catholicorum concio summe dallama kísért vissza a múltból a jelenbe, visszasuhant velem, át a kontinensen, át az évszázadokon és a kolostorok hideg kerengőiből egyszerre csak újra a Nádor termi pirosbársonyos nézőtéri székben gubbasztva találtam meg a jelent és saját magamat.

Elindultam, a kapuban még emlékeztem, még tudtam a melódiát kedves Guillaume Dufay, na, hogy is van, na …..?

Adieu ces bons vins de Lannoys,
Adieu dames, adieu bourgeois ……

Nem, nem is így volt…
Na mindegy, majd a következő koncerten, majd ott, majd jobban figyelek.

A Nádor Terem

A helyszínről csak annyit, hogy magát az épületet bátran nevezhetjük egy műalkotásnak, létrejöttét olyan nevek fémjelzik, mint Lechner Ödön, Baumgartner Sándor és Herczeg Zsigmond.
A Magyarországon egyedülálló méretű egybefüggő ólomüveg ablak motívumai közt, a Négy Árpád-házi szent mellett Habsburg József Nádor jelenik meg, valamint a középső sávban a négy evangélista jelképei, legfelül pedig a Szent Korona, aztán címerek, legalul két kisebb portré az akkori miniszterekről. Tímár Péter, a Vakvagányok című film rendezője, a helyszín kapcsán így nyilatkozott: „Amikor megláttam a színes ablakot, az első ostoba reakcióm az volt, hogy minek a vakoknak ez a csodálatos ablak. Később értettem meg, mikor már beszélgettem velük, hogy a gyerekek tudják, az az ablak gyönyörű. Azzal a tudattal lépnek be a terembe, hogy valami nagyon szép sugárzik rájuk.” Ez az első hallásra igencsak racionális gondolat, az annak megértését követően őszintévé és széppé válik, és ha számít ez kicsit, részemről egy „respect” jár Tímár Péter Úrnak. Én tudtam is előre és én meg is láthattam, hogy tényleg szép! Nagyon.
A Nádor Terem évek óta és évente tömérdek koncertezőnek ad itt helyet és lehetőséget, sok esetben felvállalva tehetséges, fiatal, pályakezdő művészek felléptetését is. A Krétakör Színház, a Moltopera Társulat vagy a dzsessz műfajából ismert Kayamar, mind jártak itt, de a Händel Társaság koncertjeinek saját, világszinten is egyedülálló jegyértékesítési rendszere a Clubconcert, ahol a jegyrendelések számának növekedésével a jegyek ára arányosan csökken, is a helyhez kapcsolható. Aztán itt vannak még az Albinoni Kamarazenekar, a Corelli Consort, az Ars Nova Énekegyüttes, a Marcato Ensemble, a Budapesti Csellóegyüttes és a Weiner-Szász Budapesti Kamara-Szimfonikusok együttese, és még nincs vége….

Csak a történetnek.