Fekete Dió Ünnep Pétfürdő.
Nehogy már megint a bor nyerjen!

Elmúlt már kettő hete is ez az ünnep. Talán azért gondolok vissza arra a napra, mert egy palack Contemplations 2015, Merlot & Malbec van most kinyitva előttem az asztalon, ami egy a bolgár borok legjavából, és ami akár már csak a nevéből eredően is elmélkedésre, egyben visszaemlékezésre is késztet.
Úgy gondoltam, először elmesélem a saját történetem a bornak, és csak utána olvasom el az övét, ami ott van leírva a címkén, elvégre az ne befolyásoljon má!
Az úgy történt,
hogy végre valami más, valami új is megjelent a kalendáris itallapomon, mégpedig egy pétfürdői borozás …….
Kis túlzással úgy is fogalmazhatnám, mivel van az úgy, hogy lassacskán már tényleg az emberfia könyökén jön ki az a sok sok, a Gellértben a Vigadóban, a Corinthiában vagy hasonló kommerciális helyeken megrendezett borkóstoló, mondjuk ki őszintén, a lelki egyensúly stabilizálása érdekében szükségszerűvé válhat, hogy néha egy egy másféle borkóstoló is bekövetkezzék.
Ahogy olvastam a programot megpezsdült a vérem, meglódult a fantáziám, mert az előzetes információk alapján egy olyan borozgatásnak néztem elébe, ami képzeletem szerint nem történhet máshol csak egészen biztosan valahol a pétfürdői természet lágy ölén, egy, a diófák (fekete) árnyékában meghúzódó, csiszolatlan diófaasztalt körülülve, és ami nem lehet más, mint egy, a diópálinkát rögvest követő prémium bolgár borok szinte teljes palettáját felvonultató, sopszkával, grillezett bárányhúsokkal, kolbászkákkal megtámogatott, és házi diós süteményekkel megkoronázott afféle pávatollas, hedonista szeánsz.
Tiara Cuvée, „8” Hristo Stoichkov Red, Mezzek, Zagreus Premium Reserve, Noble Mavrud, hogy csak a borsor végét említsem. Logikus ugye a következtetésem?
Na, mindennek reményében készülődtem is serényen és közben azon gondolkodtam, mindezekért bizony érdemes a hegyek völgyek között zakatoló vonaton órákig ülni, oda is meg vissza is, merthogy Pétfürdő azért nem itt a szomszédban van.
Persze félelmeim is voltak a kóstoló várható végkifejletének vonatkozásában, mert emlékezetem szerint néha, de legtöbbször igen, szóval majdnem mindig, vagyis mindig, az ilyenkor illendő, nekem egyébként a leginkább tetsző, legkedvesebb, olyan csendes falatozgatásból, szolíd borkóstolgatásból, és a kulturális témájú beszélgetésekből összegyúrt hangulat, ki tudja miért, de egyszer csak, tán valaminek a hatására fokozatosan átalakul, sőt átcsap és minden tiltakozásom ellenére engem is magával ragad az inkább a másokra jellemző harsánykodásba, felfokozott ütemű táplálkozásba és a kitűnő borok vég nélküli vedelésébe, ad abszurdom akár még nótázgatásba is.
De azzal nyugtattam meg magam, mivel minden rosszban van valami jó is, általában egy ilyen spontánul bekövetkezett betyáros hangulat legalább a következő hasonló szeánszig tartó felejthetetlen élményt szerez minden résztvevőjének, és ez jó. Másfelől, tapasztalatom szerint az otthoniak és a borkóstolón részt nem vevők ezt és az ehhez hasonló felejthetetlen élményeket sajnálatos módon nem értékelik kellőképpen és annak rangjához méltóan, és ez meg rossz. Bonyolult ez a helyzet.

Elindultunk hát Z.G.barátommal, meglepően modern vonatunk csak úgy repített minket az elképzelt palackoktól és étkektől roskadozó diófaasztal felé. Pétfürdő kis település, könnyen navigáltunk, peron, állomás, műút, park, tó, a tavon a Lánchíd mása, és a végén a kultúrház, így szépen sorban. Ide igyekeztünk.

A valóság kicsit eltért a képzelet által megalkotottaktól, ugyan diófa az volt bőven, de csiszolatlan diófa asztalt sehol sem találtuk, bárány sem sült sehol, a kolbászkákat itt nem ismerik, mindezek után azt a szót, hogy Sopszka, ki se mertük ejteni a szánkon, de legalább azt tisztán láttuk, hogy az a személy, akinek a testén keresztül vezet az út a későbbi nótázásig, Ő már ott van, és poharakat rendezget egysorba a sok ígéretet tartalmazó barna kartondobozok társaságában. Azt most illik tudni, hogy Ő maga a Rossen Tkatchenko, aki a Bolgár borászatok magyarországi helytartója.

Hogy, hogy nem, egyszer csak egy plüsüléses nézőtéren találtuk magunkat, csupán helybeliekkel körülvéve, fürkésző pillantásaiknak kereszttűzében feszengve sokáig gondolkodtam azon, hogy itt nem e valami félreértés áldozatai vagyunk, és nem e a futballpálya lett volna a helyszín ahová a csiszolatlan diófaasztalt rejtették az összes javakkal együtt, csak mi elrontottuk.
Gábor arcára ugyancsak kiült a rémület, és mivel biztosan tudtam, hogy már volt a mosdóban, ebből arra következtettem, az ő lelkét is csak az enyémhez hasonló kételyek gyötörhették.
A konferanszié hangja térített vissza a valóságba.

Aztán csak követték egymást a színpadon a meglepetés produkciók, a hazai, helyi fiatalok után a szépkorúak, aztán a hat citerás testvérből három, majd a Bolgár Jantra és Roszica táncegyüttes, mindannyian fergeteges műsorral szórakoztattak bennünket, így repült el legalább kettő óra és pont ennyi idő alatt elrepült belőlem is a csiszolatlan diófaasztal utáni vágyakozás és megbékélve a helyzettel, a borkóstolás helyett egy kulturális programmá minősítettem fel ezt a délutánt, a további eseményeket pedig már ennek szellemében kísértem roppant figyelemmel.

Mivel is telt el még a délután? Sétálgattunk, kiállítást láthattunk, kézműves termékeket vehettünk a kezünkbe, a házi diós sütemények is előkerültek, kóstolgathattuk is, tombola is volt, a végére még a bolgár borokból is jutott egy kevés, egyszóval ez mind szép volt, de ami a leginkább megemlítendő, az az, amit mi még ismerhetünk régről, csak már kicsit elszoktunk tőle, az a helyi emberek őszinte kedvessége és vendégszeretete volt. Ez pedig többet ért bármilyen kommerciális helyen rendezett borkóstolónál. A szeretet jeléül fekete diókat is kaptunk, hogy ültessük el a kertünkben és ha majd valamikor ücsörgünk és borozgatunk alatta, emlékezzünk erre a napra.
Az a dió amiben a legtöbb szeretet volt elrejtve, útban hazafelé, még a vonaton, már szárba is szökött.
Köszönjük Pétfürdő!

A rendezvényt a helyi Település Védő és Szépítő Egyesület koordinálta.