Borkóstolás és vacsora a Schieszl Vendéglő és Borház, a már 1896 óta ódon falai közt.

A barátom a T.L. 16:28-ra szervezte le a szentendrei HÉV indulását, időben érkeztem, így nagyon kényelmes helyet kaptam az ablaknál, ahonnan kristálytisztán látszott, hogy bár már majdnem háromnegyed öt, de a mi vonatunk bizony nem mozdul. A rutinosabb HÉV-en utazók már biztosan a panaszkönyvet kérték volna, de én inkább a türelmesebb kivárásos módszert választottam, és az ehhez a vélhetően H5 névre hallgató szerelvényhez való ragaszkodásomat még oly módon is megerősítettem, hogy jegyet is lyukasztottam. Közben azzal is múlattam az időt, hogy a Schieszl-éknél ránk váró borfajták számát és a poharak űrtartalmát egymással összeszorozgattam majd elosztottam a meghívottak számával. A többször is kijött egyforma eredmény kicsit aggodalommal töltött el.
Mivel egyszerre több dologra is erősen tudok koncentrálni, így révedező tekinteteimet az alagút sötétjében egymás után el eltűnögető HÉV szerelvények tatja után vetettem nagy gyakorisággal, és az is lehet, hogy tényleg csak úgy véletlenül szaladt ki a mondat a számon, „Te Laci, ez a kocsi nem valami kiállítási darab, jó vonatra ültünk mi?”, de hát kiszaladt. T. L. erre mondott valami ordenárét, összevonta szemöldökét, ami bizonyára a kérdéssel való azonosulás jele volt, majd rögvest megvallatta a kocsiban utazni készülő közönséget, akik egy emberként kiálltak amellett, hogy az imént elment és a legközelebb elmenő szentendrei HÉV szerelvény is meg majd az összes többi odamenő is, mind mind a másik vágányról indulnak majd.

Átcuccoltunk. A kis fáziskéséstől eltekintve még ide is időben érkeztünk, így nagyon kényelmes helyet kaptunk az ablaknál, ahonnan kristálytisztán látszott, hogy bár háromnegyed öt is elmúlt már, de végre a mi vonatunk is elmozdult már álló helyzetéből.
A másik barátom a Z.G. türelmetlenül a Margit Híd alatt várta ki a megkésett csatlakozást.
És csak felszállt és lehuppant „némán,
nem szidott, nem is nézett énrám,” (bocs)
és a vonatunk csak robogott, mígnem befutottunk Budakalász sötétbe burkolózott, kicsit félelmetesnek tűnő állomására.

Az innenső oldalon szálltunk fel, de az, hogy tudatosan vonat túlsó oldalán szálltunk le, ez már önmagában is olyan akció szagú, és hasonló jelekből kijutott még bőven ezen az estén. Majd a frászt hozta rám amikor a másik üresnek hitt vagon ajtaja hirtelen kivágódott, de aztán megnyugodtam, mert senki sem szállt le rajtunk meg egy pár szellemen kívül.
Valamiért afféle Volt egyszer egy Budakalász-os, érzés kerített hatalmába.
Úgy emlékszem a leszállásnál a valamikkel teli zsákom huppant még egyet, tompán a köveken, és aztán elhalkult minden. Amikor már tényleg csak egy szélben himbálódzó, lámpavasra akasztott, bliccelő cowboy nyöszörgéséhez hasonló hangot hozott a szél, akkor már tudtam, nem készültem fel eléggé, hiába csendült fel fülemben hirtelen Morricone filmzenéje, se stukker, se herfli nem volt nálam, így csak álltunk ott a holdfényben védtelenül, fedezék nélkül, tiszta célpontként és ahogy a lassan kigördülő kocsik elhagyták a peront, arra gondoltam, vajon mit tartogat számunkra a sors, vajon várnak-e minket a B. Zs. M., alias Don Michael emberei, vagy nem. De szerencsére nem vártak.
Az északi szél meg csak fújt, fújt a folyó felől, és kalászos (talán Buda) futókórókat kergetett a síneken, és én úgy emlékszem, mintha a szél többször is összekócolta volna a T. L. haját, mintha felkapta volna a Z. G. nyúlszőr kalapját, nekem meg mintha kifordította volna a békauszonyomat, amit egyrészt, merthogy dunaparti településre jöttünk ugye, másrészt a várható boldogságban úszás esetére hoztam magammal. Logikus, hogy nem várhattunk tovább, lesz ami lesz, elindultunk a Schieszl Saloon felé, innentől teljességgel magunk mögött hagyva az állomást és minden korábbi történés emlékét, kimondottan a vadnyugati vonatkozásokban.

Mintha még arra is emlékeznék, hogy útközben valahol elvesztettem Gábor barátom rám bízott szatyrát, amelyben a közel 300 darab kalóz CD-n a „Szeresd a bort, mert a bor…” című vers, a magyaron kívül angol, orosz és kínai nyelven is rögzített verziója volt hallható, mind a Gábor előadásában.
Nem emlékszem, hol tűnt el szatyor, talán nem is volt? Ki tudja.
És a Gábor csak jött mellettem „némán,
nem szidott, nem is nézett énrám.” (bocs még egyszer)

Megérkeztünk.
Schieszl Vendéglő és Borház 1896
Családi hagyományokon alapuló modern gasztronómia.

Budakalász hangulatos főutcájának egyik legszebb épületében, ott pompázik már régóta ez a Borház és Vendéglő, és a Vendéglőn az 1896 évszám, ami eléggé ráutaló és én el is hiszem, hogy volt 1896, no meg hát kinek is van kedve levéltárakban kutakodni, különben is, ilyen helyeken a kételkedést bízzuk inkább az absztinensekre.
Túlzásoktól mentesen, ezt a komplexumot igazgatni a tavaszi metszéstől a késő őszi utolsó fürtig és almacsutkáig az bizony egy gigapraxis. Fogyasztóilag is egy népes körzet tartozhat hozzá, a gyerekeket és az aggastyánokat is beszámítva, minimum háromezer fő/Budakalász, és amióta a szabad kocsmaválasztást bevezették, ez a szám szerintem napról napra nő.
A rendelés mindennap 12:00 órakor kezdődik és közel éjfélig tart, és rögvest igencsak magasra hág a színvonal, mert az 1896 óta tartó folyamatosságot csak az ellátás minősége garantálhatja.
A kipróbáláshoz nagyon ajánlott időben bejelentkezni. Bulimiás tünetek, de különösképpen a képzelt gasztroenterológiai panaszok esetén, a pincér kollégák által ajánlott többfogásos menü elfogyasztása és az ahhoz illő ivókúra javallott, szigorúan betartva a Napközis Ívoda jellegű kezelést, de ha minderről valakinek is kétségei támadnának, kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét.
Vendéglátónk, a B.ZS.M., aki ha tudott volna róla, itt már biztosan kikérte volna magának a Don Michael titulust, személyesen fogadott minket. Mialatt felakklimatizálódtunk a hely színvonalához, megtapasztaltuk azt is, hogy a Cserszegi az fűszeres. Olyan, mint egy tavaszi virág, egy illatos bor, intenzív, bodzás, tavaszi jegyekkel de egyben tartalmas, telt testtel és érezhető minerális jegyekkel bír és komplex is, de nagyon. Később kiderült, Id. Schieszl Konrád Úr egyik kedvence is e bor, de mindenképpen a büszkesége.

Mi még békében iszogattuk volna tovább is a Cserszegit, de egyszer csak Id. Schieszl Konrád az asztalunkhoz lépett, és bár biztosan nem mondott valami olyat, hogy no pesti brigantik, most kössétek fel a gatyátokat, kövessetek, de mi ennek ellenére mentünk, sőt tódultunk utána és elkezdődött az a show, ami nem csak egy sima borkóstolás volt, hanem sokkal több annál.
A pince a vendéglőből nyílt, feltételezem, ez is szerves része az értékesítő résznek. Tökéletes színhely egy welcome ital vagy egy aperitif elfogyasztásához, és a boltívesre vésett falak, a két sor hordó, és a helyhez illő sejtelmes világítás is megfelelő módon elősegítik a hangulatba kerülést. Velünk legalábbis így történt.
A helyiségnek van vészkijárata is, ez föld túlsó oldalán, Új-Zélandtól pár száz kilométerre található egy csendesóceáni lakatlan szigeten. A pince alján nyíló, egy kútnak álcázott alagutat még 1896-ban kezdték el kiásni, és bár ez nem publikus, de a számításaim szerint úgy a kilencvenes évek közepén érhettek át a túloldalra. Az óceán vize az aljzatba helyezett üvegablakon keresztül jól látható.

Talán a Minitra-val, a Tramini viccelődős húgával folytattuk a kóstolót, amit a 2016-os bubis Kékfrankos Rose követett, majd a másik kedvenc, egy pécselyi, 2013-as Kékfrankos következett.
A Kékfrankos igencsak szép bor, a kedves, piros bogyós, édes fűszeres illatot először nyersnek tűnő íz követ ami szinte azonnal átalakul valami fajsúlyos jóleső valamivé, és egy egész szájat betöltő, hosszú korty az ajándéka mindazoknak, akik kóstolják. Mivel mi nem csupán kóstoltuk, hanem ittuk is e bort, ezáltal nekünk egy egész estét betöltő hosszú kortyok lettek az ajándékaink.
A borhoz kínált pogácsa kockákból is sikerült mindenkinek legalább egy hármast dobni, így együtt nyertünk bebocsájtást az érlelő pince szentélyébe is.

Az acéltartályok erdejében csak egymás kezét és a poharainkat jó erősen megfogva érezhettük magunkat biztonságban. A legváratlanabb pillanatokban és helyszíneken töltötte teli poharainkat Konrád úr, a 2016-os és 2017-es tételekkel. A hirtelen felébresztett borok pillanatnyi zavarukban sokszor még zavarosak voltak, de már így is erősen birtokában voltak a fajtajellegeiknek és a potenciálnak.

Továbbmenve megtekinthettük a palackozót, a csomagolót, egy szinttel feljebb az almaprést és a pasztőrözőt, fotózkodhattunk is kedvünkre a kukoricagóré oldalában és közben elgondolkodhattunk azon is, hogy bizony, nagyon kevesen jutnak el idáig. Nem, nem arra gondolok, hogy mi a Tramini-től eljutottunk a kukorica góréig, bár az is valami, hanem arra, hogy aki vagy akik ezt a birodalmat létre tudták hozni keresztül a történelem viharain, sokszor szembe szélben, sokszor a kisöpört padlás után újrakezdve, kétkezi munkával, hajnalban kelve, hajnalig virrasztva és nem szellemi apporttal, vagy vissza nem térítendő kölcsönökkel megtámogatva, de önerőből, csak a szorgalmuknak és az önsanyargató kitartásuknak köszönhetően elérve mindezt, megérdemlik, hogy végre hátradőljenek és akár napjában többször is végigsimogathassák tekintetükkel a pincétől a padlásig mindezt ami az egész szorgos életük jutalma. De lehet, hogy nem dőlnek hátra, mert nem olyanok, különben nem mondanának ilyeneket, de főleg nem tennék a dolgaikat úgy, hogy Arbeit macht das Leben süß, ezt még lehetne akár lazán is venni, de a Was du heute kannst besorgen, das verschiebe nicht auf morgen, és a Morgenstund hat Gold im Mund, mert ezek már nem hagynak senkit a fotelben hátradőlni.
E viccesnek szánt kitérő után tereljük hát ismét a hitelesség és a komolyság mezejére a beszámolót, azzal a széljegyzettel, hogy elvégre mindenkinek szíve joga az irigykedés és annak mértéke és megjelenési formája is.

Kóstolgattunk volna mi itt tovább is önfeledten, de a vacsorához szólítottak minket.
Tárkonyos raguleves, csülkös, libás, marhapofás, káposztás és krumplis vegyes sült tál volt a menü.
A 2013-as pécselyi Kékfrankos mellett kitartva, mindössze egy egyszeri kis kitérőt téve a Cabernet Sauvignon irányába, ettük, ittuk, tettük a dolgunkat. Nem jöttem rá hogyan csinálták a pincér kollégák, de valahányszor Kékfrankost rendelt Zsolt, a hátuk mögül már elő is húztak egyet, gondolom gyorsan kiismerve fogyasztási szokásainkat, már ezzel voltak betárazva.

Még a vegyes sült tál előtt csatlakozott hozzánk az Anti, egy csendes, visszahúzódó, szófukar tanárember, aki rejtélyes módon tartja fenn magát és fura szokásait, különös figyelemmel a délutáni sziesztákra és a szerintem szabadalmazható 24 órás sofőrszolgálatra. Amúgy nagyon szimpatikus és jóindulatú ember lévén lemondott a libacombról a javamra, amit meg is háláltam neki még ott rögvest, oly módon, hogy az egész vacsora alatt és utána is folyamatosan biztatgattam, nógatgattam, ne legyen már ilyen szégyenlős, merje már hangosan is kimondani azt amit gondol vagy amit érez, és ezt szerintem ezt így elsőre, bár kicsit talán még bizonytalankodva, de meg is tette legjobb tudása szerint.

Gyorsan peregtek a percek, lassan indulnunk kellett, mert a menetrend kegyetlen dolog.
Hónom alá vettem hát barátomat, és vendéglátónktól és asztaltársainktól remélem tisztességgel elbúcsúzva, egy szép élménnyel gazdagodva elindultunk hazafelé.
Az állomásra még időben érkeztünk, így most is nagyon kényelmes helyet kaptunk az ablaknál, ahonnan kristálytisztán látszott, hogy sehol egy lámpavas, sehol egy cowboy, a szél sem fújt már és a vonatunk is elmozdult időben álló helyzetéből.