Gondtalan, bortalan és macskátlan valami.

Tényleg gondtalan, bortalan és macskátlan.

A magyar – bolgár határtól csupán csak kőhajításnyira, a mindössze pár házból álló Aj-vár település után rögtön balra, a kerekerdő legmesszebbi sarkától alig néhány méterre lévő, az egykori Mgtsz valahogy el nem privatizált gazdasági épületeit kis anyagi ráfordítással és kalákában alakították át a helybeliek egy egész évben nyitva tartó, afféle pancsolásra, tisztálkodásra meg henyélésre is alkalmas szolid kis házikóvá, abból az apropóból, hogy a természet gáláns ajándékaként a meleg, sőt forró víz, ami 83 fokos és még ráadásul gyógyít is, úgy árad, úgy ömlik ki a csövön ahogy csak kifér. Ez már önmagában is valami, de aztán valljuk csak be őszintén, maga a dácsa is elég vonzóra sikerült, a szépségén túl leplezetlenül sugallja magából a lubickoláson túl egy jól sikerült henyélés, sőt még akár az annál is több valami kivitelezésének a lehetőségét. Aztán utoljára, de nem utolsósorban, állítólag még valami harapnivaló meg tán némi alkohol is akad odabenn.

Mi csak véletlenül épp akkor és pont amonnan jöttünk emide, és rögvest amarra mentünk is volna tovább, de amikor egy kereszteződéshez értünk a GPS „menjünk haza” funkciója egyértelművé tette számunkra, hogy bizony inkább emerre kell továbbmenjünk, merthogy a kerekerdőn át volt ott egy rövidebb út is, így hát úgy történt, hogy a dácsa mellett kellett elhaladnunk.

Nos az objektumot megpillantván azonnal átjött nekünk a hely üzenete, és mivel már régen nem volt részünk igazi henyélésben, gyors és könnyű volt a döntés, ide bizony betérünk.
Egészen véletlenül, olyan fürdőkben használatos, bizonyos testrészek elrejtésére alkalmas ruhadarabokat is találtunk a poggyászban, így már a sorsszerűséget is belekeverhetjük a történetbe.
A várhatóan jó kis pancsolás meg a pihenés közelsége már előre is jó érzéssel töltött el bennünket.
Bizonyára déjá vu érzésünk is lett volna, ha már valaha is jártunk volna mondjuk a Holt Tenger-nél, mert itt a környéket pont olyan erős, sós, tengerszagszerűség lengte körül, mint ami ott leng, de mivel nem jártunk még ott, ez az érzés most elmaradt.

A helybelieknek öltözöttek nagyon barátságosak voltak velünk és őszintének tűnő érdeklődésüket mutatták ki az irányunkba, valószínűleg azért is, mert mi nem gyalog vagy kerékpárral, hanem egy német gyártmányú személygépkocsival érkeztünk, így aztán azt gondoltam, abban sincs semmi rossz, hogy a németes hangzású Frau und Herr Lubick néven mutatkoztunk be, elvégre nem csak henyélni de lubickolni is jöttünk, legyen hát meg a teljes harmónia, de különben is, messziről jött ember meg úgyis azt mond amit akar.
Így hát lubickoltunk és henyéltünk, aztán henyéltünk és lubickoltunk, így tettük ezt folyton váltogatva, mindig más sorrendben és naphosszat.

Már régen megfigyeltem, ilyen helyeken milyen gyorsan is telik az idő. Minden erőfeszítésünk ellenére, itt is pont így történt. Elrepült. Csak úgy. Mire, addigra, máris és indultunk is tovább.

Mivel ez az oldal nem a reklám helye, így hát úgy döntöttem, hogy bár ugyan épp elég információt adtam már meg a helyről, mégsem árulom el pontosan sem a dácsa nevét sem a hely koordinátáit, és tudom, a Kedves sem árulja majd el. Mint a fotón is látszik, tűzbe is teszem érte a lábam, hogy nem teszi.