Volt egyszer Egy nap, Cannes-ban…

Még tavaly márciusban utaztunk el Nice-ből Cannes-ba, azzal a határozott szándékkal, hogy megnézzük előre, hol is fog díjat kapni a Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje. Ahogy megérkeztünk, rögtön iziben vettünk is egy használt piros autót a francia Ebay-en, hogy az alkalomhoz is és a szőnyeghez is illő módon jelenhessünk meg azon a kultikus helyszínen, mégiscsak, elvégre meg na! Bónuszként járt még az autóhoz egy negyvennégyésfeles, barna makkos, retro bőrmokaszin is, valódi Minnetonka, tehát a kettő tétel így együtt igazán jó vétel volt. Miután leparkoltunk a Ferrari-val a buszpályaudvar alatti mélygarázsban, kis gondolkodás után a piros paripát hátrahagyva inkább a gyalogos városnézést választottuk, mert így olyan helyekre is bejuthattunk, ahova azzal a széles monstrummal biztosan nem hajthattunk volna be. Egy roppant elegáns kirakatrendező hölgy, aki tai manökennek tettette magát, ő igazított útba minket, és bár valószínűleg csakis a nyelvi nehézségek miatt a kérdéseinkre konkrétan nem válaszolt, de azt azért megmutatta merre is menjünk a központ felé. A főcsapás iránya maga a Filmfesztivál helyszíne volt, a Croisette körúton fekvő Fesztivál és Kongresszusi Palota, de az a tény, hogy épp akkor nem történt ott semmi sem, az bizony egy kis csalódást okozott nekünk, de mivel mi is hibásak voltunk, mert egy kicsivel több mint egy évvel korábban érkeztünk, vagyis hát pont akkor, amikor vagy már, vagy még nem volt ott semmiféle Filmfesztivál, így hát megosztva a felelősséget, a városvezetésnek és a filmfesztivál szervezőknek felajánlottuk a döntetlent. Amúgy, ha már úgyis ott voltunk, azt a híres piros szőnyeget a lépcsőkön mi minden irányból, jó alaposan összemászkáltuk, közben azt a “hopp, most végre megvan” érzést keresve, amit tényleg csak a díjazottak érezhetnek, és bár lehet, hogy az ott is volt, de mivel az általunk nem volt határozottan felismerhető, ezért azt sajnos még lefotózni se tudtuk. No mindegy, végül is láttuk, hogy lényegében minden rendben van a hellyel és Szilágyi Zsófia díjának az átadására is alkalmasnak találtuk a környezetet, ezért megnyugodva tevékenységet váltottunk, és a városnézésre és a kulináris élvezetekre kezdtünk el koncentrálni.
Nézelődtünk, fotózkodtunk, meg megálltunk itt-ott, csipegettünk ezt-azt, vettünk ebből abból, kóstolgattunk ilyet-olyat, és ezt abba sem hagytuk késő délutánig. Bár mindezt nagyon élveztük, mégis a rövid városlátogatásunkra egy remek olasz kisvendéglőben elfogyasztott estebéd tette fel a koronát, no meg az ottani fogásokhoz kitöltött helyi vörösborok is, amikről csak annyi ismeretünk van, amit a pincér kollégától hallottunk, merthogy mindössze ennyi hangzott el egy széles vigyor kiséretében, “Vino rosso leggero?”, és hát erre mi mást is mondhattunk volna egy széles visszavigyor kiséretében, minthogy, “Persze, hozzad csak amico!”
Aztán, amikor már nagyon elteltünk a minden jótól, és már majdnem ránk ereszkedett a gall éjszaka, felkapaszkodtunk hát egy Nice felé araszoló buszra és visszautaztunk ugyanoda, ahonnan jöttünk, mert mivel még a franciáknál is úgy van az, hogy az emberfiának meg a lányának is ugye gyakran döntenie kell arról, hogy iszik, vagy vezet, és mivel azt a “vino rosso leggero-t” nem lehetett kihagyni, a döntésünk nem volt kérdéses, így hát a Ferrari-t sorsára kellett hagynunk a mélygarázsban, legyen jó napja, aki megtalálja, de bánja a kánya, ez az egy nap így is csuda szép nap volt.