Korčula szigetén, pontosabban Lumbarda határában leledzik egy remek borászat, a Bire.
Három éve jártunk ott, augusztus elején és azt vettük a fejünkbe, megkeressük azt a borászatot. Száz ágra sütött a nap azon a délutánon, a csupasz kövek kegyetlenül zúdították vissza ránk alulról is a perzselő nap forróságát. Így eleven Gyros-ként, két tűz között sütögettetve magunkat, érthetően már már a menekülés gondolatával is játszadoztunk, merthogy egyre erősödött bennünk az aggodalom, hogy ilyen kietlen vidéken vajh van-e itt egyáltalán valamiféle borászat, borospince, vagy akár csak valami nagyobb méretű hűvös kripta, ami esetleg pincének is nevezhető, vagy csak egy turistacsalogató trükknek lennénk áldozatai? Nagyon úgy tűnt, rossz helyen vagyunk rossz időben, bár az útbaigazító felíratok egyre csak azt sugallták, jó felé megyünk. Mentünk is még egy kicsit cikkcakkban míg aztán valami kőrakásra szerelt deszkán megcsillanni véltünk valamit, amit először délibábnak gondoltunk, ebből kiindulva meg is ijedtünk kicsit, hogy a Kósa eladta nekik a Hortobágyról ezt a Hungarikumot, de hát nem, az a kisuvickolt felírat valóban az volt ott azon a táblán, hogy BIRE! Hát végre megérkeztünk.

Kaktuszok, tikkadt leanderek, kiszáradt gyíkbőrök, régebbről itt maradt, tán idekozmált grönlandi borturisták összeaszott földi maradványainak tűnő valamik között vezetett le a kikövezett, oszlopokkal körbevett gyalogút a kóstoló helységhez. Benyitottunk. A helyiség hűvös és üres volt. A nagy zöld ajtó nyikorgása csalogatott elő egy legényt a még hűvösebb pince mélyéről, aki azonnal és készségesen foglalkozni kezdett velünk. A Budapest szó hallatára meg egyszerűen csak kinyílt a nyitó a zsebében, persze nem a bicskás hanem a dugóhúzós végén. Tán egy nyolc tételes kóstolót tartott nekünk úgy másfél órában, ami három száraz bort, egy édes bort, kétféle likőrt és kétféle ásványvizet tartalmazott. A GRK, a Rose és a Plavac Mali után egy Prosecco következett, aztán jött egy narancs likőr meg egy füge valami és mi olybá alakultunk át, hogy fütyültünk már az itteni homokos tengerpartra, inkább maradtunk volna itt akár másnapig is. Akkor ugye fogyasztottunk volna még egyet s mást, és aztán maradtunk volna még egy kicsit, mondjuk megint másnapig. Tudom.
Miért is maradtunk volna? Mert hát kisugárzása volt a helynek és mert rettentően szépek a borok és mert tényleg szívesen láttak itt minket.
A kóstolgatás közben rengeteg információt is kaptunk, úgy a borokról, mint magáról Lumbardáról meg a környékről is.

A megkóstolt borok közül nekünk a Grk adta a legszebb élményt, nem csak azért, mert első volt a sorban, hanem mert kellemes, hűvös pincehőmérsékletével, friss, üdítő ízével már az első korty után lenyűgözött minket, és hát visszaadta nekünk a reményt is az életben maradásra ebben a forró, kőkatlanban.

Maga a Grk egy szárazságtűrő, természetes szőlőfajta, amelyet leginkább itt Korčula szigetén, Lumbarda homokos, aprókavicsos talaján termesztenek. Valamiért nagyon kedveli az itteni talaj és éghajlati viszonyokat. Azt is beszélik, a szőlőt még az ókori görögök hozták ide Korčulára jó régen, vagy talán még annál is régebben.
Szeptember elején a legügyesebbek már szüretelik is a Grk-et. Változó a terméshozama, nagyon függ a beporzás sikerességétől, mivel hasonlóan a mi Kéknyelűnkhöz, a virágok funkcionálisan is és szexuális beállítottságuk vonatkozásában is nőiesek és megtermékenyítésükhöz jó ha van egy kis szél és egy kevés belevaló Plavac Mali is a közelben.

Az a Grk nagyon szép bor volt, színe világos volt, halványzöld, mint a viharos Balaton vize, vagyis hát pont olyan. Illata mintha nem is lett volna, de amint kinyílt a palack és a bor a levegővel érintkezett, akkor felébredt, talán nyújtózkodott is egyet és aztán a következő percben már mosolygott is ránk. Kóstolgattuk. Harapható súlyos teste gyümölcsös, érett barackos, mézes ízzel töltötte ki kiszáradt szánkat. A korty végén tisztán érezhetően ott volt a jóleső savérzet és egy kis mandulás, minerális, és talán sós-keserű ízárnyalat is amiből valószínűleg a nekünk legjobban tetszőt, a keserűt éreztük ki a legjobban. Frissessége ideiglenesen átragadt ránk, egészen a szeánsz végéig és azt a 13.5 alkoholt már csak akkor éreztük, amikor elhagytuk Bire hűvös szentélyét és újra kezdtük a turista desztillációnak is nevezett napon henyélésünket a lumbardai homokos tengerparton. De akkor már nagyon.

Az írás apropóját az adta, hogy a minap itthon kibontottuk az utolsó palackot is abból az egy palack Grk-ből, amit ott helyben, azon a 25 EUR-ós pinceáron megvásárolva azért csak megengedhettünk magunknak. Elvégre is, na!
És milyen érdekes, itthon újra kóstolgatva a Grk-t, déjá vu érzés kerített hatalmába, ilyen lenne hát az, ha egyszer megjegyez egy ízt az emberfia? Na jó, persze, hogy tudtam jól, mit nyitottam ki.

edf

edf

edf