Van egy Il Ristorante Amici Miei, külföldön is.
A név pozitív csengése, a „Barátaim”, szinkronban áll a róla írt kommentekkel, egyértelmű, hogy a vacsoránknak itt kellett végbemennie.
Az Amici Miei éttermet 1977-ben alapították.
Itt, Via Monte di Dio, 77/78 – Napoli.
Ő, Amedeo Baldini.
Mostanra már a második generáció viszi a boltot, a három testvér Renato, Lucia és Dora, ők őrzik és mívelik az apai örökséget.
http://www.ristoranteamicimiei.com/
Talán egy háromdimenziós navigáció hasznos, mi több szükséges is lehet az étterem megleléséhez, mert mi amikor már vagy tizedszer találtuk meg a helyet és tizedszer is továbbmentünk, mert csak egy lakóház pókhálós, bezárható lépcsőháza volt a látható találat, akkor könnyen feladhatóvá válhatott volna az a vágyunk, hogy e rövid városlátogatás során itt is legyünk és itt is együnk.
Ilyenkor tanácstalan ábrázat elő, intenzív fejvakarás közvetlenül a magyarul káromkodások közben, mígnem csak felfigyelt ránk egy boltosnak látszó valaki, és hát mire is valók még a helybeliek azon túl, hogy alaposan rájuk csodálkozva megfigyeljük a miéinkkel pontosan megegyező szokásaikat, ha nem arra is, hogy útbaigazítást is kérjünk tőlük. És megkaptuk amit kértünk, bár elsőre hihetetlennek tűnt a boltos által kijelölt útvonal.
Mert az étterem éppen felettünk volt, vagyis fel és kicsit jobbra, pont a Michelin Csillagok irányában.
Röviden, maga a pókhálós lépcsőház volt a megközelítési útvonal, majd a negyedik emeleten, Dr.Moretti bejárati ajtajánál kellett elfordulni balra, de még a Rossiék bejárati ajtaja előtt, egy kovácsoltvas kapun keresztül el kellett hagynunk a lépcsőházat és lőn, máris felértünk egy várfalra, ami utca is egyben, bár járda nélkül, mert az csak később lett, de végre kitárulkozott előttünk a Ristorante Amici Miei szentélye! Ha bárki, bármikor arra járna, csak kövesse a fent leírtakat, azok biztosan nem, esetleg csak a boltos személye változhat.
Az ajtó kinyitásától kezdődően minden a nagybetűs szakma szerint történt, flottul, természetesen, és nekem komolyan kedvem támadt beöltözni kollégának, de aztán elvetettem ezt az ötletet. Eközben se szó se beszéd forró rántott juhsajt, mártogatósok meg fura pékáruk között találtuk magunkat, de már tudom, ez is egyféle coperto, csak kicsit túlhaladja a szalvétába tekert etcájgot.
Csupa idevalósit kóstoltunk meg, brokkolis orecchiette-t, paccheri-t, rizottót, valami limoncellós specialitást, aztán valami sajtot meg a részeges Baba-t a végére.
És, hát mi mást is ihattunk volna az Amici Miei restaurantban mint Angelo Antonio Valentino borász úr „Kalimera” Cenatiempo 2017 című zamatos borát toronyiránt Ischia szigetéről, annak is a 450 méter magasságban elterülő, az 1945 óta ott lobogó Cenatiempo lobogó alatt cseperedő Biancolella szőlőültetvényéből.
Azt, hogy mennyire vulkanikus arrafelé a talaj, annak megállapításához nem kell mobil laboratóriumot cipelő geológusnak lenni, azt vagy elhisszük elsőre akármelyik helybeli pincérnek, vagy csak egyszerűen körülnézünk ott, közben persze kerülve a Vezúv, a hitetlenkedőkre vetett haragos pillantásait, de megtudhatjuk azt akár mondjuk az úti vagy történelemkönyvekből is.
Ez a Kalimera a Cenatiempo 2017 egy szalmasárga, friss, ropogós fehérbor, erősen citrusos profillal. Egy költő egy két pohárka után tán úgy mondaná, jókor leszedett sárga érett gyümölcsök és aromás fűszernövények illatos csokrot alkotnak ebben az aranyszalaggal átkötött műremekben. Maga a bor látványa és a korty is gazdag, jóleső, az íz a szájban intenzív és hosszan tartó. Alkoholban megállt a 13-nál, mintha tudná, nem is állna jól neki a több. Egyetlen hátránya, mint ahogy az, az ebben a kategóriában található többi borra is jellemző, hogy ez is nagyon gyorsan fogy.
Aztán lassan lassan elérkezett vacsora vége is. Ilyenkor történik a fotózkodás a kollégákkal, a séffel meg a főnökasszonnyal, a csupa új baráttal, mert hát mi is azzá váltunk mint amivé válik itt általában mindenki, mert hát mi is ezek lettünk, AMICI…
Isszák és esszék 