A pizza Margherita nagyon finom! Különösen komplex az élmény, ha azt a L’Antica Pizzeria Da Michele-ben vagy a környékén esszük, és hát természetesen ott, Nápolyban.
…és itt egy beszámolóféle a mi Margherita élményünkről…
Te drága szépséges Margherita, minden olaszok egyetlen Királynéja, ha neked nem fájt volna a királyi fogsorod egy ízig-vérig nápolyi specialitásra és emiatt egykor nem jöttél volna el Nápolyba, akkor talán sem a Margherita pizza, sem ez a beszámoló nem jöhetett volna létre.
De az úgy volt, hogy bizony a Királyné meglátogatta Nápoly városát és, hogy ne csak finom legyen az a pizza amit készítettek neki, de stílusos is, így az olasz zászló színeibe öltöztették azt. Így született meg a pizza Margherita. A fáma szerint Rafaelo Espositó vendéglős és felesége alkották meg, de hogy végül is tényleg melyik vendéglős tette mindezt azon a mai napig marakodnak az erre esélyes pizzériák, de ez csak jó nekünk, mert így rögvest kettő ilyen helyet is meglátogathattunk.
.
„Nápolyt látni aztán egy nápolyi pizzát enni…”, így írnám én át barátságosabbá a régi mondást, mert mindkettő dolog kihagyhatatlan ha már megadatott a lehetőség, hogy egyszer legalább itt is lehessünk és itt is ehessünk.
A több ezer, és persze mind az igazi, hamisítatlan Margherita-t kínáló pizzéria bizony nehéz feladat elé állítja az embert, ha csak egy vagy kettő dobása van arra, hogy a legjobb nápolyi pizzát kóstolhassa meg. Nem hogy az ezer, de csak mondjuk kettő igazi nápolyi kemencében kisütött pizza közötti különbség érzékelése is nehéz és a különbség is valószínűleg csak mikronokban mérhető, inkább csak a hangulatunk, a hitünk és a vágyunk dönti el melyikre mondjuk majd azt, hogy ahhh, ez a pizza volt a nápolyi kaland legeslegizgalmasabb része, ez volt az igazi helyi pizza. Hogy ne őrlődjünk a kétségek közt azalatt a két három nap alatt, amíg ott vagyunk, azt gondolom a legjobb az, ha hagyjuk magunkat együtt sodródni a neten kerengő vélemények és a régi anekdoták kavalkádjának áramlataival, és higgyük csak azt, hogy a gondviselés tényleg a legjobb pizzát terelte vagy majd tereli a tányérjainkra.
Amit az ügy érdekében mégiscsak megtehetünk, hogy ott kilincselünk egy szabad asztalért, esetleg csak kettő szabad székért, vagy csupán egy félméternyi szabad járdaszegélyért meg azért a kettő pizzás dobozért, ahol erre a a vélemények meg az anekdoták alapján legtöbb esélyt látjuk.
Még számban érezve az előző esti Brandi-s Margherita pizza ízkavalkádját, még fülemben csengve azzal a nápolyi dallal ami megkoronázta az előző estét, úgy bandukoltunk Icussal legújabb és egyben eltökélt célpontunk a L’Antica Pizzeria Da Michele szentélye felé.
Egész úton odafelé egy szép fehér damasztabroszos, gyertyafényes helyet vizionáltam magunknak, ahol egy kosár mézédes narancsra leginkább emlékeztető, mediterrán mosolyú, még érintetlen nápolyi leánykák sürögnek forognak és érkezésünkkor a maître d’hôtel nyájas mosollyal kísér minket az asztalunkhoz, miközben őszinte örömmel konstatálja, hogy parlo poco l’Italiano.
Mindettől kicsit eltért a valóság és régi emlékeimben jó példa után kutatva megállapíthattam, hogy a Kamu Lajos bakátstéri kifőzdéje, így első blikkre látványában magasan felülszárnyalta az itt látottakat.
Na de akkor, tettem fel magamnak a kérdést, akkor vajh miért is álldogál itt a ház előtt majd száz kuncsaftnak kinéző valaki, ráadásul elég nemzetközinek is beöltözve, bár összetételében inkább olasz túlsúllyal? Ez az ami aztán többféle következtetésre is okot adott nekem.
Egyrészt, hogy itt valószínűleg jó pizzát sütnek, másrészt, ha maguk az olaszok is ezt a helyet preferálják, mindannak ellenére, hogy a szemben, az oldalt, a mögötte-alatta-felette stb., a hely vonzásában, sodrásban bízó, később idetelepült csilivili pizzériák még üresen tátonganak így este 8 felé, akkor itt képletesen tényleg megfoghatjuk Margherita Királyné lábát, harmadrészt a fene se bánja majd, hogy bár lefelé már szinte ragozhatatlanul szerénynek tűnik a hely, de a pizza majd kárpótol minket mindezért.
Hát beálltunk a sorba. Telt ház lévén talán a félméternyi szabad járdaszegélyre volt csak esélyünk, ez látszott rögtön. Várakozás közben bemagoltam az egész étlapot, ami viszonylag gyorsan sikerült és már kész is voltam a válasszal amikor megkérdezték, mit is akarunk. Nem volt nehéz dönteni, mivel összességében kettőféle pizzából lehetett választani, így a rendelésünk a következőképpen alakult, egy pizza Margherita és egy pizza Marinara. Mint az már jól ismert, a Margherita az olasz zászlóval van pariban, piros paradicsommal, fehér mozzarellával és zöld bazsalikommal, míg a Marinara másfajta paradicsommal, fokhagymával és oregánóval készül.
Így várni egy pizzára, egy látványkonyhában, az már majdnem olyan, mint egy apás szülés, de legalábbis olyan, mintha mi is részesei lennénk magának az alkotásnak. Közvetlenül érezni a fokhagymának, a bazsalikomnak és az oregánónak a verejtékszaggal keveredő illatát, érezni a kemence forró leheletét az arcunkon, nézni azt, ahogy a temperamentumos nápolyi péklegények alaposan rájátszanak szerepükre, megpróbálni megérteni a fura nápolyi akcentust, ez mind így együtt egy igazi élmény volt.
Elnézegettem volna mindezt tovább is, de kettő nagy pizzás dobozban megkaptam azt amiért jöttünk, így a még mögöttünk meg az utcán álló éhesek irigykedő pillantásainak kereszttüzében elhagytuk ezt a pizza lelőhelyet.
Innentől csak ügyeskedés kérdése volt, hogy a járdaszegély helyett mégiscsak asztalhoz kerültünk, de csak máshol, valahol a közeli konkurenciánál, mert megengedték nekünk, de hát ők is biztosan tudják, L’Antica Pizzeria Da Michele-val itt, egyenlőre esélytelen versenyezniük, de hát megehettük ott a pizzáinkat és így legalább láthatta a város, hogy ültek kuncsaftnak kinéző valakik az ő teraszukon is.
Isszák és esszék 