Majális

Nápolytól úgy 30 kilométerrel délkeletebbre, útban Sorrento felé, na ott van az a település aminek a nevét csak úgy kihúztuk a kalapból, merthogy másként nehéz lett volna választani a sok lehetséges célpont közül, mi legyen az az egyetlen hely ami nem Nápoly de inkább vidék már, ahol bónuszként még drótkötélpályán is felrepítenek majd minket a legközelebbi hegycsúcsra, hogy közben felfelé is meg lefelé is lanovkán himbálózva csodás felvételeket készíthessünk a nápolyi öbölről és, még az is szempont volt, hogy mindez még időben is beleférjen a rövid vakációnkba, meg ebbe, a már előre eltervezett Vezúv megmászásos nap elejébe is.Castellammare di Stabia, ekként nevezik hát e kiválasztott helyet.
Egyórányi locomotives érzés majd egy vasszagú, koportos vasútállomás, ahol sehol senki rajtunk kívül, így kezdődött a nap. Aztán átbújtunk a kettes vágány alatt, áthaladtunk egy földalatti folyosón és kitárult elénk az itteni világ és mi belepillanthattunk, sőt bele is léphettünk ebbe az ismeretlen de vonzó közegbe!
Épphogy elmúlt a tizenegy óra, ez is egy olyan átlagos, mise utáni, olaszos vasárnap délelőtt volt, amilyen persze már megszokott is lehet egy ilyen átlagos tengerparti falucskában. Már százágra sütött a márciusi nap, a tenger felől az épphogy hajat birizgáló szellő is fújdogált és mi csak néztünk ki a fejünkből és élveztük ennek az ölünkbe pottyant majálisféleségnek minden percét, minden részletét.
Merthogy nem csupán meterológiailag érintett meg minket a hely, de másként is. Volt ott egy nagyon hosszú sétány, attól balra volt a hullámzó tenger meg az a fölé tornyosuló Vezúv festménye, jobbra pedig a szárazföld meg egy hegy, azon egy régi vár fennkölt látványával.
Ezt a sétálgatós helyszínt a Lungo Mare helyett bárcsak nevezhetnénk mondjuk Dunakorzónak. Akár. Rajta sok ember, csupa helybeli akik a többi helybelivel vagy az is lehet, hogy csak az ittlakókkal hangosan kokettálva, és persze kivétel nélkül mind a legszebb ruháikban pompázva csak úgy egymásba karolva, kapaszkodva grasszáltak fel és alá és végeláthatatlanul. A kis Giuseppék, a kis Giuliók már vidáman kergették a kacagva menekülő kis tündérlánykákat, közben papírsárkányokat sétáltattak meg kutyákat eregettek, vagy talán fordítva, és itt volt a falu eleje és alja is, és mintha mindenki mindenkinek barátja is lett volna, de legalábbis közlendője, megbeszélni valója volt mindenkinek mindenkivel.
Kicsit beljebb már fürtökben lógott a nép a kávézók teraszain is. A csilivili vitrinekben csak úgy roskadoztak a polcok a sok sütemény alatt. Vespák, cabriók is előkerültek szép számmal és nem bántott az itt senkit sem, hogy a kismotorokon öltönyökben, illatfelhőkben pompázó ragazzik, csak úgy sisak nélkül robogtak fel és alá, ölükben a jól szocializálódott angol terrierjeikkel. Na ez már maga az életérzés. Nem csak a Castellammarei, hanem maga az olasz.
Útban visszafelé az állomásra, még akkor is csak néztük szájtátva ezt a filmet és közben arra jöttünk rá, ha ez mindig is így volt, akkor talán a Fellini nagyon könnyű helyzetben volt. Csapó és kész!