Ferenczi Szőlőbirtok Szekszárdi Pinot Noir 2008.
Úgy 2011 őszén Budafokon hallgattunk sramlizenét a Kedvesem és e bor társaságában.
Úgy emlékszem nagyon nem akaródzott hazaindulni azon az estén, azt gondolom erről leginkább ez a bor is és az a zene is tehetett.
Aztán most, hogy nyolc év után fellelt állapotában kinyitottam ezt a maszatos palackot és újra kóstoltam ezt a bort, rögvest időutaztam egy nagyot, gondolatban máris újra ott voltam 2011 szeptemberében a Budafoki Borfesztiválon, a Debreczeni Szőlőbirtok és Pincészet teraszán és Ildikó Vass kolbászkáival meg hamburgerével a kezemben, természetesen ezt a Pinot Noir-t szürcsölgetve számolgattam a táncparketten cirkuláló bőrnadrágokat miközben lábammal vertem a ritmust a Werischwarer Burschen, aztán meg a Pilistahler Echo zenéjére. Jó volt, úgy emlékszem.
És most itt van a kezemben egy palacknyi ebből a borból, tán egy az utolsókból, ha nem a legutolsó. A módos, hosszú, prémium parafa dugó könnyedén adta meg magát a nyitónak, talán ez az eddig tökéletesen záró kitűnő portás tehet arról is, hogy a már vagy tíz éve palackba zárt bor még ma is olyan, mint anno 2011-ben. Ez a dugó nem lehetett olcsó, még akkor sem.
A bor korallpirosba hajló színe még tiszta és élénk maradt, bár az illatában most már kicsit fukar, ami talán megbocsátható, de mindezt mintegy ellentételezve, és ez az ami a lényeg, hogy a korty ízében viszont még mindig nagyon gazdagon gyümölcsös, ami rögvest kicsit édesbe is hajló és a bársonyos is lesz, és ez a hosszan tartó íz egy olyan lustán, a szájban mindent befedő varázslat, aminek egyszerű halandóként lehetetlen ellenállni, aki issza annak vagy csak a fegyverletétel vagy csak az elmenekülés előle, ez a két választása maradt. Én kapituláltam. Immár másodszor a nyolc év alatt.
Konklúzió nincs, csak egy olyan „Találkozás egy régi szerelemmel” érzés van.
Isszák és esszék 