Strawberry Fields forever…
Manapság, pontosabban már jó ideje, amikor e galaxis rámszabottan az egyik legtávolabbi és még biztonságban élhető pontja egy faragott sámli egy hozzám tartozó terasz legnaposabb sarkában leledzik, és azon túl csak a hívogató bizonytalan mélységet látom, akkor azon csodálkozom, hogy csodálkozom a saját összezavarodottságomon, miért is érzem így is szerencsésnek magam és persze azon is, hogy hajlamossá kezdek válni nem érteni már azt sem ami volt, de azt se ami lesz, a jelenről nem is beszélve. Jó, jó, persze, hogy vannak fix pontok, kapaszkodók meg a kukoricaszemeket is elszórtam, hogy majd visszataláljak magamhoz, de hát normális az, hogy mondjuk egy költői képet, származzon az akárkitől is, de valósággá avanzsál az ember? Na, ugye, hogy nem.
Egy pillanat, hova is gurulhatott az a fránya…, na mindegy, majd meglesz.
Hopp, találtam egy fix pontot. Mára ez most az én Szamóca kertem, egyszerű is és érthető is, a jövő kérdésein meg majd holnap gondolkodom, de lehet az is, hogy majd megint szamócázni fogok. És dúdolgatni is. És sörözni. És csodálkozni is. Mint most.
Gyere, leviszlek,
van egy csodás kis
Szamóca-kert!
Külön világ!
A valósággal ne törődj!
A Szamóca-kert – az örök!