Nézem az évszámot. Gyorsan kivonom a 2022-ből a 2008-at, hát ami maradt az bizony sok lett. Évből biztosan.

Aztán meg azon is töprengek, hogy magának a bor-nak, mint egy köztudomásúlag élő anyagnak a palackban töltött egy éve, az vajh hány, a már slicces nadrágban eltöltött borkedvelő férfiévnek felelhet meg, mert talán így tudományosabban közelíthetnék a bor megtartott képességeinek legpontosabb megtippeléséhez, de a kalkulációmba folyton belezavar a csaholós négylábúak váltószáma, ami jelen esetben nyilvánvalóan zsákutca e kérdés megválaszolására, így hát marad az érzékszervi megmérettetés, ezért újra csak újra megkóstolom, aztán várok vele, aztán megint csak pörgetem, kóstolom és egyszer csak úgy a semmiből felvetődik bennem a kérdés, nicsak hát, mi is ez az anyag ami itt pörög körbe körbe, csak nem valami folyékony kaméleon, hogy percenként szebbé, jobbá váljon, és én csak tátom a szám és csodálkozom, hogy az elképzelt ráncos öregember helyett egy kackiás bajszú, olyan huszáros, huncut szekszárdi legény néz rám vissza a pohárból.

Már tudom, nem, nem, ő nem egy obsitos ez már biztos, bár annak volt hihető első ránézésre, annak hittem én is, hogy ő egy olyan baka, huszár vagy katona aki szolgálati idejét biza letöltötte már. Nem, ő csak megpihenni kényszerült itt a pincénkben és hosszú éveken át csak várta az ő saját ünnepnapját amikor rákerül végre a sor, hogy ő is viríthasson, miközben a többi sorstársa már évekkel ezelőtt elvérezhetett, dicső halált halhatott a pincékben, a kocsmákban, a konyhaasztalokon de leginkább a damaszt abroszokon vívott borvacsoráknak is nevezett megmérettetéseken, mikor is általában mindenféle vörös húsokkal, pörköltekkel, hízott libáknak májával és ki tudja még mikkel karöltve, mintegy vállat vállhoz vetve áldozva fel magukat, hogy aztán így kombóban, egy gőzölgő második fogásból egy kifogásolhatatlan, mi több egy tanítható gasztro élménnyé avanzsáljanak át a szerencsés fogyasztó egyéni tudatában de ha szépen megírja valaki, akkor a köztudatban is egyaránt…