Megemlékezés Joós Elek borász barátunkról…

Pár hete a Somló-hegy felé utaztunk egy borász jóbarátunk életműje tárgyi emlékei feletti keserédes keselyűsködésre, és bár a kedvelt borai miatt elszántan ugyan de lelkünk mélyén legbelül mégiscsak kicsit összezavarodva indultunk hát el Somlóvásárhelyre.

A borász barátunk lassan idősödő fiatal volt, olyan, ki még telistele van tervekkel, ötletekkel, tettvággyal, olyan, aki nemcsak álmodik, tervez de véghez is visz, aztán egy októberi napon a füstbe ment minden terve, elvetélt minden ötlete, leíratlan maradt minden üzenete, kimondatlan maradt még az elbocsájtó búcsúszó is, oly váratlanul, oly hirtelen múlt el élete, hogy az szinte felfoghatatlan és feldolgozhatatlan.

Hogy miért történt így arra úgysem találni más választ mint azt, hogy ez így volt megírva a sors könyvében, és azt, hogy ezen a napon mi is történt és hogyan is történt, azt nem tudhatja más csak Ő. Képzelődöm én is ahogy mások is meg találgatok is, de a rideg valóság helyett inkább valami szépet, valami meseszerűt képzelek el, mert a mese az érthető, elképzelhető, elhihető és elfogadható és persze a vége az mindig jó és ez átsegít rossz és fájó gondolatokon, talán így lesz könnyebb elfogadni mindazt ami történt. Nekem mindenképpen.

Úgy gondolom, nem is oly régen, úgy három éve októberben talán ugyanúgy ébredt a Somló mint addig mindig, enyhe reggelre, langyos déli szélre, bágyadt napsütésre, aztán ugyanúgy ébredhettek a szőlősgazdák is, mint addig máskor is, némelyek kakasszóra, mások az asszony nógatására, megint mások egy belső hangra, hogy ha reggel van, úgy illik ébredni kell. Lassan vége volt már a vénasszonyok nyarának is, így október vége felé közeledvén már megnyúltak az árnyak és megrövidültek a nappalok, már a Kossuth rádió is csak esőket, lehűlést ígért és akiknek a tücsök muzsikálta végig a szeptembert, azok a gazdák talán már aggódva próbálták kitalálni, hogy most akkor hogyan is lesz tovább, de talán voltak olyan szőlősgazdák is, akik az október felén túl, csak akkor hallották meg mily szépen is húzza a tücsök amikor náluk már a présbe került a Hárslevelű is, mint a Somló-hegy dűlőinek egyik utolsónak leszedett szőlője. Talán ilyen szőlősgazda volt Ő is.

Talán aznap, október huszonkettedikén is munkához láttak néhányan a somlóhegyi szőlősgazdák közül, lehetett köztük olyan is ki versenyt futva az idővel, egyszerre száz dologba is belefogva úgy próbálva meg utolérni másokat, de talán volt olyan is aki egy fotelben hátradőlve, reggeli kávéját szürcsölgetve kezdte a napot egy, a tőkék felett a Somló-hegyre néző kis házikó hűvös teraszán, szép lassan komótosan, fejben lajstromba véve minden tőkét, minden tételt, minden tartályt, hordót és palackot és az egykori és a majd az ez utáni címkéken, izgalmas házasításokon és a szép jövőn álmodozva elégedetten szemlélődött. Talán ez a szőlősgazda is Ő volt.

És egyszer csak talán mintha megáll volna az élet dokumentumfilmje, csend lett a hegy lábánál, elállt a langyos szél, elhallgattak még a madarak is és fejeiket szárnyaik alá hajtva bújtak el a lombok közé, az addig hangoskodó tücskök a muzsikálást elfelejtve levelek meg fák kérgei mögé lapultak be és még a nap is kezdett furcsán, kancsalul sütni le a Somlóra és mintha ismerné már jól a koreográfiát, idegesen egy felhőt rántott a szeme elé, hogy ne lásson, ne halljon semmit mindabból ami itt hamarosan történhet, csak a már sokat látott szikár, jó öreg Somlóhegy, csak az nézte, az várta csendben, rezzenéstelenül a várhatóan elkerülhetetlen lélekvadászatot.

Mert talán észak felől egyszer csak egy nagy fényes, egy nem ember alkotta valami közelített az égen, de az a valami nem ám hosszú, lobogó fekete palástban, kaszával a kézben szállt, úszott a szőlősorok fölé ahogy az efféle küldetéseknél az megszokott volna, hanem ahogy közeledett, már egyre inkább kivehető volt, hogy az bizony egy gyönyörű hatosfogat volt, az ám! Aranyhámba befogott, gyémántveretes kötőfékes hat fehér Pégaszosz repített maga mögött egy míves, kecses hintót, mely aranyosan csillogó kondenzcsíkot hagyva a felhők között, úgy suhant át Doba felől a déli oldalra, olykor lelassítva, szinte meg megállva, keresve kutatva, újra meg újra felemelkedve majd leereszkedve, hangtalanul lebegve a pincék felett, mígnem végül a fogat a kiválasztott célhoz nem ért.

Talán a bakon ülő nem is húzta az időt, nem sokat tétovázott, a szellemek kódolt, hallhatatlan hangján rögvest beüzent a portára!

– Megjöttem gazda. Menünk kell!

– Nem, nem, tűnj el innen, nem mehet még, még nem, sok még itt a dolga, korai még feleselték vissza mind, talán az asszony, a tőkék, a borral teli palackok, a cseresznyefa, a padok és az asztal, az öntöttvas kályha, rajta a pincekulcsok, a vörös cica és még az a háziasított rókakoma is, és mindannyian egymással összekapaszkodva, kéz a kézben a foteljéből felálló, a csillogó hintóra, a szárnyas hófehér lovakra, de leginkább a baljós helyzetre rácsodálkozó szőlősgazda kezét is magukhoz szorítva, mert talán így próbáltak szembeszállni magával a végzettel.

Talán ez a szőlősgazda is Ő volt.

– Mennünk kell, ismételte meg talán a szigorú kocsis, majd folytatta,

a Gondviselés akarata, hogy vinnem kell téged. De tudd meg, ott fenn, egészen közel a naphoz, ott már csak csupa folyton és sokat termő, mézédes fürtöktől roskadozó Tramini, Szürkebarát és Furmint tőkék várnak rád és tán még piros szőlő is akad, aztán a dűlők majdnem oly szépek ott, mint itt a tieid, ott is van cseresznyefa meg pad és asztal, de még mindenféle színű cicák is vannak, és ha tiszta és felhőtlen az ég, akkor idelátsz majd mindazokra akiket és amiket most itt kell hagyjál, láthatod majd milyen lesz a termés, mit is csak a termés, láthatod majd azt is, hogy milyen lesz itt az élet a jövőben, és ha egyszer újra be kell fognom a fogatot, az azt is jelenti majd, hogy miután visszatértem odafentre, te újra a tieiddel lehetsz…

Nem volt apelláta, menni kellett, elmentek hát.

A Pégaszoszok a felhők fölé repítették a hintót drága terhével együtt. Az aranypor még hullott egy ideig a környékre és a Somló-hegy minden élő lelke felállt némán és fejlehajtva fel fel nézett még a távolodó fogat után amíg csak egy pont is látszott belőle a végtelen messzeségben, és talán még azután is, hogy már annyi sem.

Talán mindez így történt, talán nem, ki tudhatja, mert a mesékben minden lehetséges, de bárcsak egy rövidke és csupán a vak képzelet alkotta kitalált történet lett volna mindez amit itt összehordtam, bárcsak kitalált szereplője és kitalált helyszíne lett volna mindennek, máshol, jó messze a Somlótól és bárcsak a jó sikerével fejeződött volna be ez a történet is, úgy mint ahogy az igazi mesékben annak lennie kell! Bárcsak!

De nem így történt, így már nem is mese ez többé, hanem talán valóság és az a szőlősgazda tényleg Ő volt, Ő a Joós Elek, aki immár három éve nincs velünk.