Egy egyszerű, őszinte, ősi magyar fajta, megedződött és túlélt már sok nehéz időszakot a kies alföldi homokon, az elemek ártani nem tudtak neki, bántani csak az ember volt képes, olyan volt ő is mint ez a szőlőfajta, ebben a történetben, mert ez a történet egy öreg borászról a Béláról, és az életének egy szakaszáról szól.

Béla az Alföld végtelenbe nyúló homokos pusztaságában, egy szőlősorok közt megbújó tanyán született és ott is nőtt fel abban időben amikor a szőlőt a gazdák még lóval művelték és a bor ízét nem a csomagolásra írták rá, hanem szavak nélkül, a pohárban mutatták meg az arravalóknak és az elismerést pedig az elvitt demizsonok számában mérték fel nagyon is pontosan. Itt lett ő az Alföld, a szőlő és a bor szerelmese, itt tette magáévá a tudást, a szorgalmat és a becsületet is. Szerette a sárga homokmezők felett fújó lágy alföldi szellő illatát, szerette a mélyre ásott kútból merített víz hűvösségét, a víz kemény vasízét, szinte mindent szeretett ami e helyhez köthető, csak a királydinnyéket nem szerette, mert azok ott bújtak meg alattomosan minden homokkupac alatt, sokszor órákig tartott a talpából kiszedegetni azokat a tüskés sorsveréseket, és bár káromkodott is miattuk épp eleget, de azért nem adta volna ezt a helyet semmi pénzért.

Ahogy az évek teltek, hát Béla is gazda lett.

Távol a falutól volt egy örökölt parasztháza, az udvaron volt egy majdhogynem égig érő, fél udvarnak is árnyékot adó eperfa, a házat hat magyar hold bakhátas szőlő ölelte körül, oda ékelődött bele egy hatsoros barackos, az öklömnyi pirospozsgás kajszik gyára, aztán a fák előtt egy félkörben lugasos, félig fedett pergola volt akácfa padokkal és egy, a délutáni sziesztákra való legalkalmasabb fekvőhellyel, egy kopott, öreg sezlonnyal.

A ház mögött volt Béla földbe ásott pincéje és az a sárga homokos pince száraz és hűvös is maradt minden évszakban. Az udvar felől egy súlyos, vasalt kétszárnyú tölgyfaajtón át, egy téglából épült hatlépcsős lejáraton vezetett az út lefelé a pincébe az első koccintásig, úgy ahogy az minden magára valamit is adó pincénél illett is arrafelé. Talán úgy tizenöt méter hosszan, mindkét oldalt katonás rendben sorakoztak a piros abroncsos fahordók. Voltak ott nagyon nagyok is, némelyik fadugóját csak létráról lehetett elérni, és voltak ott kisebbek is, csak pár száz literesek. Minden hordónak saját története volt, a benne érő nedűkhöz pedig név, évjárat, fok és olyan fehér krétával a dongákra odafirkantott kriksz-kraksz is tartozott, ami senki másnak, csak csak Bélának volt érthető. A pince igazán tiszta volt, majdnem mint egy patika, nem csak hangulata volt de talán még szépnek is mondható volt. A fényes rézcsapok, a gondosan metszett ászokfák, a simára gyalult polcok rajtuk a sokféle pohárral, a falon lógó lopók, lámpák és a hordókból kiáradó faggyús, pácos illatok, amiket csak az érzett és értett meg, akit már ott felejtett az élet meg a barátság jó pár görbe estére, na meg a grafittal a fehér falra firkált gondolatok is, ezek mind azt szolgálták, hogy ez a hely nagyon személyes és nagyon szerethető legyen. Ez a pince, ez volt az ő temploma.

Ketten lakták a birtokot ha azt a zsemleszínű, bozontos foxiszerű kutyust meg a két mindig lustálkodó cirmost nem számítjuk. Béla és Juli földiek voltak, szinte egyívásúak is, gyerekkori szerelem volt az övék, házasság is lett belőle, de a szerelemnek nem lett gyümölcse, elmaradt a gyermekáldás, csak egymásnak maradtak ők ketten a birtokukon, ott élték együtt boldog, de talán túl nyugodt életüket. Bár a világ egyfolytában változott körülöttük, de ők nem változtak és nem változtattak semmin az évek során, a ház, a birtok legyen rendben, a szőlő, a szüret úgy legyen meg, ahogy a nagykönyvben az meg van írva, majd újra ugyanez, ugyanígy évről évre, meg hát valami kicsi gyarapodás is, ez volt a cél, ez volt az élet. Volt persze néha romantika is az életükben, volt poharazgatás a pincében, tán többször is mint a templomba járás, előfordult még utazás is, de Béla ebben is mértéktartó volt. Tévét szándékosan nem vettek, a mobiltelefon meg az internet is csak egymás miatt, meg azt autó is csak Juli miatt kellett, a sokszor a nehéz szatyrokat, ládákat hozni, vinni, meg piacozni a kajszival esőben, napsütésben, autó nélkül nem ment volna. A politika nem érdekelte Bélát, úgy volt jó minden, ahogy volt, még emlékezett apja összeráncolt homlokára, mikor kuláknak nyilvánították és bár Béla nem értette a szó jelentését, mégis érezte, hogy ez csak valami rossz lehet. Aztán az az emlék is derengett még benne, hogy a szomszéd tanyáról bottal fenyegették az apját ha nem lép be a közösbe, aztán volt még sok apai homlokráncolás más dolgok miatt is, amit még megjegyzett az idők során, és tán innen eredt a bizalmatlansága mindenben amit az aktuális rendszer kínált vagy erőszakolt a kisemberre, egyszer így, egyszer úgy, de meglátása szerint mindig mások érdekei miatt. Nemigen bírt ő hinni senkinek. Ami neki fontos volt, az csak az, hogy a nap süssön, a szőlő megérjen, a hordók megteljenek, a bor forrjon ki gyönyörű nedűvé minden évben, nem kívánt sokkal többet az élettől. Voltak jó évjáratok, voltak rosszabbak is, de mindig kiürült a pince tavaszra, mindig jöttek a törzskuncsaftok a városból, volt akinek már nem is jutott a széles e megyében híressé vált Béla féle Sárfehérből, de olyan kuncsaft is volt, aki már lábon vette volna meg a jövő évi borokat. Így múltak az évek.

Béla kitartott az apai örökség mellett, meghagyta a régi tőkéket és a negyvenéves, ötvenéves Sárfehér tőkék meg is hálálták ezt neki. Sokan mások a környéken kivágták a régi szőlőt és az újonnan kitalált, rezisztens de tájidegen fajtákra cserélték az ősi magyar fajtákat, talán valami támogatás miatt vagy ki tudja miért, de aztán egyszer biztosan szánják, bánják majd amit tettek, így gondolta ezt Béla.

Sárfehér, ez volt a Béla mindene! Ez a régi magyar fajta jól érzi magát itt az alföldön ezen a sovány, homokos talajon, kellő vizet is talál mindig jó mélyen a gyökér, itt bővízű erek futnak lent a mélyben, nem kell félni a szárazságtól. Nem berúgatós a bora, a tizenkettes körüli alkohol csak sokára látszott meg azon, aki itta, de a finom savösszetétele, a kellemes, a frissen szedett szőlőre emlékeztető gyümölcsös, almás, birses illata, íze és a ritkaságba menő fogyasztási élménye miatt ez a bor még a mai nap is közkedvelt a hozzáértők körében. Béla örömmel fogadta a hírt, hogy odafenn az írástudók már dolgoznak a fajta feltámasztásán és népszerűsítésén, és elégedetten konstatálta, hogy neki van legalább negyven, ötven év előnye a többiekkel szemben.

Egy tavaszi délutánon aztán megtörtént a tragédia, elvitte Julit a párját egy szerencsétlen autóbaleset. Április elseje volt, a bolondok napja. Akkoriban a választások előtt gyakran megszólalt a mobiltelefon, vagy hívás vagy üzenet érkezett. Juli az autóban azt hihette, akkor éppen valami neki fontos, sürgős üzenete érkezhetett, amikor a jobb első ülésen megcsippent a telefonja. Gondolta, lehet, hogy Béla hívja. Aztán talán azt is gondolta, hogy semmi más komoly oka sincs annak, hogy azonnal el ne olvassa azt az üzenetet, nem számított oknak egy gyorsan közeledő fránya balkanyar, a kanyar közepén egy vén, magányos kőrisfa az út szélén és az az elfelejtett motorfék sem. Pedig ezek az okok mind ott voltak. A kinyílt légzsákon örökre elszenderülve, kezében még ott volt a görcsösen szorított telefon, és benne az a kapott, kéretlen üzenet, de Ő soha nem szavazott. Előtte sem. Ezután sem.

Abban az évben így hát félbemaradt a munka, nem volt szüret, a szőlőt seregélyek, vadak és a környékbeli kisebbség dézsmálta háborítatlanul. Béla idegösszeomlása sokáig tartott, de mint ahogy lenni szokott, a fájdalom után jött a gyógyulás, a testi sebek helyett a lelkieket gyógyította meg valaki, egy asszony, az Aranka, aki valahogy új fényt hozott az életébe. Aranka ápolónő volt, fiatal, serény, takaros asszonyka, mindig elegánsan, valami világos színű kendőben járt. A szerb oldali Szerémségből jött át már több éve, itt keresve az örök boldogságot. Talán rosszul választott párt, talán a párja választotta ki őt rosszul, ki tudhatja ezt rajtuk kívül, de hát végül szétmentek, így hát Aranka vagy a kórház nővérszállásán, vagy a pszichiátrián lévő kórtermekben tervezte tovább a boldog jövőt, ahol végül meg is találta azt Béla személyében. Valami vonzalom nőtt köztük mert egyre többször maradt ott a Béla ágya szélén és végül nem csak ott maradt, de nagy szintet is lépett a kapcsolatuk. Összeköltöztek.

Aranka életet vitt a házba, friss kávéillatot, rendet, tisztaságot, virágokat az ablakba, keresni sem lehetett volna jobb partit, csak hát volt köztük közel harminc év.

A falu suttogott is:

Bélám, gondold ezt meg, túl fiatal ő hozzád!

De Béla nem tudta már nem szeretni Arankát. Elengedni sem akarta már, sőt inkább a józanul gondolkodókat kezdte el nem szeretni, hajthatatlan maradt, ez az ő élete, mondta. Az asszony jókedve, nevetése megtöltötte a házat, újra volt kinek főzni, kinek bort kínálni, kivel tervezgetni a jövőt, kihez hozzábújni esténként. Béla hite szerint új életet kezdett és ez az új élet úgy tűnt, hogy a régi mederben folyhat tovább, bár valami ott mélyen az asszony szemében az mindig idegen maradt, talán egy másik korból való villanás volt az amit Béla nem értett, csak érzett, de elhessegette mindig ezt az érzést.

Tavaly ősszel a szüret idején sürgős segítség kellett Bélának. Kalákában könnyebb volt a szőlő művelése meg a szüret is, így volt ez itt már régóta, de a régi jóbarátja köszvénytől szenvedett, nem tudott segíteni mint oly sokszor tette már, de, hogy ne mondjon nemet, hát elküldte a fiát segíteni a szüretnél. A húszas évei vége felé járó Gergő minden túlzás nélkül leginkább egy, az Akropoliszról a földiek közé szállt görög istenhez hasonlított, karcsú derekán, izmos vállán az aranyló napfényben úgy csillogott a verejték, mintha bevakszolták volna, mintha őt jelölték volna egy leánybúcsú legfőbb attrakciójának, merthogy leányszem ugye ne maradjon szárazon, annak az okán. Tette is a dolgát Béla mellett, és amikor a dús, göndör fürtjeit néha a szemébe fújta az őszi szél, hát Gergő úgy kacéran, mint egy arabs mén, csak megrázta a fejét és ha a fürtök újra a helyükön voltak, akkor préselt, préselt tovább megállás nélkül, miközben minden izma külön táncot járt a prés kattogásának ritmusára. Béla kicsit irigykedve nézte a fiút és a szeme sarkából azt is látta, hogy Aranka a függöny mögül többször is vissza visszanéz és tekintete hosszan elidőzik a fiatal férfitesten. Béla gyomrában akkor megmozdult egy ideg, de ahogy jött, úgy el is múlt a rossz érzése, pumpálta tovább a kádból a hordókba az aranyhomok levét, becézgetve, méregetve, kóstolgatva, elégedetten.

Ez így ment három napon át. Az utolsó este már későre járt amikor minden a helyére került, a hordók megtöltve, minden más elmosva, elrakva jövőre. Béla megölelte Gergőt, majd viccesen búcsúzott el tőle, na komám, kész a nagy munka, köszönöm, de tudod mit? Mondd meg az apádnak, hogy jövőre is téged küldjön és kikísérte a legényt a portáról.

Dudorászni szottyant kedve, a jól végzett munka elégedettséggel meg jókedvvel töltötte el. Lekapcsolta a kinti villanyokat, befordult a konyhába, Aranka tányéron hagyta neki a vacsorát, Muszaka volt, még langyos, hát megette jóízűen, és aludni indult.

Az ablak még tárva volt így éjszakánként hiszen langyos kora októberi idő volt, a mindent tudó, mindent látó, mosolygó telihold sejtelmes fénye megvilágította a szoba néhány részletét. Az ágyon ott feküdt Aranka, háttal Bélának, világoskék tunikája féloldalt csípőig felcsúszva, vállán a pánt leejtve, nézte is Béla a hímzést, hmmm, ezt még nem láttam Arankán, gondolta, emlékezett is, még Karácsony előtt Szegeden egy butikban választotta neki ajándéknak ezt a tunikát. Sok, sok kicsi búzavirág, meg pipacs volt a pántjára hímezve és talán selyemből volt, talán nem, Béla nem értett ehhez.

Közelebb húzódva megérezte egy kézműves szappan tavaszi mezős illatát Arankán, az illattal párban bekúszott Béla egész testébe a vágy is, tétova mozdulattal Aranka csípőjére tette kezét és várt. Tudta, hogy ébren van az asszony. Aranka rögtön felé is fordult, hát itt vagy bubica, suttogta és forró öleléssel ráfonódott Béla testére és akkor úgy szálltak el párban oly nagyon messzire, addig még járatlan szép vidékekre is, mint már nagyon régen nem, és mikor Béla már már a legboldogabb álmába szenderült volna, még utoljára megérezte ajkán Aranka mézízű leheletét ami végérvényesen és mélyen elaltatta őt.

Hajnal felé Béla felriadt. Az ágy üres volt mellette. A gyomrában megint megrándult egy ideg, pont úgy, mint pár napja a présnél. Elindult megkeresni Arankát. Papucsát ledobva, mezítláb osont ki a harmatos fűbe, valami ösztön húzta őt hátra a barackos felé, a lugas alatti nyári pergola irányába ahol a nagy melegben gyakran megpihent azon az öreg díványon. Az a dívány sokat cipelt már hosszú életében, hangosan recsegve-nyögve viselte a terheket, rugói már régen gyengék voltak, de most új hangokat adtak ki azok a régi rugók, még keservesebbet a megszokottnál, mert akkor már kettő test feküdt ott rajta, egymásba gabalyodva. Gergő és Aranka. A mindent látó telihold fénye most egy fiatal fiú testén csillogott, láttatta a fiú Arankára hajló, izzadó vállait és fényesen ragyogott azon a ritmusosan fel alá mozgó fehér fokhagymafenéken is, amely most oly kajánul verte vissza a rávetődő holdfényt, mintha a gondviselés kamatostól kívánná visszavenni Bélától mindazt a boldogságot amihez pár órája a teliholddal együtt még mosolyogva asszisztált.

Ez a kép fájón vésődött bele Béla retinájába, de még nem volt vége a traumának, még jött a ráadás. Aranka hófehér teste zihálva úgy vergődött a díványon, hogy a búzavirágos, pipacsos világoskék tunika a dívány mellett a fűbe dobva szinte szégyellte magát, bubica, bubica, így suttogott, nyöszörgött Aranka és Béla hallgatta ezeket az ismerős szavakat, melyeket régóta a sajátjának hitt és csak állt mint akit letaglóztak, mozdulni sem tudott. Se összeesni, se közbelépni nem tudott vagy nem akart. Állt, csak nézett csendben és közben összetört benne a még mindössze pár órás emlék, de a jelen és a jövő is.

Visszatántorgott a házba, a szobába, visszafeküdt a közös ágyba. Számolta a perceket, a fertályórákat. Virradatkor Aranka visszasettenkedett az ágyba. Hátat fordítva húzódott az ágy széléhez. Béla pisszenni sem mert. Csak nézte az asszony hátát, a tunikát meg a búzavirágokat, hallgatta a szapora szívverést, a nehéz lélegzést, és tudta, Aranka már egy üstökös sebességével távolodik el tőle. Kikászálódott az ágyból, halkan becsukta maga mögött az ajtót és egyben a közös életük ajtaját is.

A reggel olyan volt mint máskor is szokott, kakasszó hallatszott a szomszéd tanyáról, egyre rövidültek az árnyékok és a rávetődő napsugaraktól már kúszott felfelé a higany is az ablakra szerelt barométerben. Béla nagy ívben kerülte el a pergolát, kiment, ki kellett mennie a szőlőbe, megnézte a lecsupaszított vesszőket, még egyszer bejárta a sorokat, aztán visszajött és elindult a pince felé.

Belépett, bezárta maga mögött a nehéz tölgyfaajtót, a kovácsoltvas kémlelő rácsról letépte a rozsdás szúnyoghálót és a nagy, veretes kulcsot a lyukon át messzire eldobta a járdán túlra az eperfa felé. A fémkulcs kavicsot kaphatott mert egy fájdalmasat csendült, ahogy földet ért.

Béla megsimogatta az öreg lopókat, végigvezette ujját a hordók peremén. Levett a polcról egy poharat meg egy faládikát, kettő palack bor volt benne, egy darab kréta meg egy bornyitó. Kivette belőle az egyik palackot, azt, amelyet még az első évükben töltöttek le, amikor Aranka beköltözött hozzá. Kihúzta a dugót. A bor illata a régi időket idézte, alma, körte, még valami más gyümölcs, és tán egy kis levendula. Leült, kortyolt és csak nézett maga elé, gondolkodott mit tegyen. A pince fehér falán egy halvány szövegfoszlány ragadta meg a szemét, s mintha csak most vette volna észre, elmosolyodott. Ott, az egyik meszelt falrészen, még húszegynéhány évvel ezelőttről, vastag grafitceruzával írt mondatok voltak olvashatók,

„Első saját szüret, ’86 – az ég is ránk nevetett.”

Lassan végigolvasta a többit is, ott volt minden. Egy évvel később:

„Julival a hordó tetején csókolóztunk.”

Aztán,

„’97 – a későtavaszi fagy elvitte a reményt, de ősszel mégis lett bor.”

És később, új kézírással, bizonytalanabb betűkkel:

„2012 – Juli nem hagyta abba, nevetése bezengte a pince falait.”

Béla felállt, levett a polcról egy ácsceruzát, odalépett a falhoz. Lassan, komótosan felemelte a kezét, és az utolsó szabad helyre odakanyarított valamit. Egy darabig csak nézte, majd visszaült a lépcsőre. Többször is felolvasta magának,

„2024 – az utolsó szüret. Az időm elfogy, de a napfény íze a Sárfehérben megmarad.”

Aztán újra felállt és körbejárta a pincét. Odabent már erjedt a must, szuszogtak a hordók, nehéz, édes illat szállt a levegőben. Magas cukorfokkal, mézédes, sűrű mustot adott ez a meleg ősz, ritka szép bort ígért ez az év. Béla sorban végigsimított minden hordót, kezét hosszan rajtahagyta mindegyiken, mintha áldást kért vagy adott volna fogadott gyermekeire. Tudta mindegyik titkát, mikor született meg benne a bor, mennyi fokkal, mennyi van még benne, fel kell-e töltögetni, fel kell-e kavarni a seprőt, elég volt-e a kén. Tudta mindről amit kellett, még álmából felverve is.

A szelepek halk, egyenetlen szuszogása töltötte meg a levegőt és a hordók oldalán csorgott lefelé az erjedést kísérő gáz láthatatlan, gyilkos lehelete.

Béla tudta, ilyenkor nem szabad sokáig lent maradni a pincében. A gáz nehezebb a levegőnél, szépen lassan telítődik lentről felfelé, mint egy észrevétlen sötétség. A lépcsőfokokon kis gyertyák égtek, volt ott még csonka darab a tavalyról is. Béla tudta jól, ha elalszik a láng, az azt jelenti, addigra már odáig ér a gáz, és akkor menekülni kell a pincéből, ha marad, elalszik ő is végleg mint a gyertyaláng.

Visszasétált a téglalépcsőkhöz, talán a negyedik lépcsőfokra ült rá. Megigazgatta a gyertyákat majd kitöltötte a maradék bort a poharába abból a palackból amit az előbb kivett a ládikóból. Sárfehér volt természetesen, mi más is lett volna, az a ritka fajta, amit a legjobban szeretett és amit termelt évek óta. Aranka Aranya, így nevezte el a bort, mióta az asszony egy ünnepen ezzel koccintott vele. Azóta nem is kínált belőle senkit, csak a különleges alkalmakra tartogatta és csak Arankának.

A tégla hideg volt, „ej, a végén még felfázok,” morogta Béla magában, és lenyelte az utolsó kortyot. Letette a poharat, sóhajtott egy nagyon nagyot, majd szép lassan lejjebb csúszott a negyedik lépcsőfokról az első lépcsőfokra. Mellette a gyertya még pislant egyet, aztán csak egy szürke fodrozódó füstcsík emelkedett felfelé, egyenesen a pince mennyezete felé. Eloszlott a sötétben úgy tűnt el, mintha csak egy álom lett volna.

Béla feje nehéz lett és kábult. Érezte, mintha a teste súlya húzná még lefelé, de a lelke már valahol máshol járt, mintha a gyertyafüsttel együtt kiszállt volna a pincéből, át a kémlelőrácson, ki a szabadba, talán föl az égbe.

Utolsó gondolata megnyugtatta: „Hát itt vagyok. Csak az enyémek között.” Ettől boldog mosoly ült ki az arcára, és elszenderedett örökre.

Mivel délutánig sem jött elő, a faluban tudták, hol kell keresni. Mikor a plébános lement érte, megállt fölötte az elaludt gyertya csonkja mellett, és csak ennyit mondott:

„Boldogan ment el.”

Pedig dehogy…

Epilógus – Az új gazda – vagy csak ilyen a képzelet…

Négy év telt el, most 2028-at írunk. Az öreg pince ajtaja azóta zárva volt, a kulcsot a közjegyző őrizte. Végül egy fiatal borász, egy távoli unokaöcs, talán harmadfokú rokon, megvette a házat Arankától. A birtokot egy október elejei napon vette át. A ház bejárása után a szőlőbe ment, azt is körbejárta, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve levitte a pincébe azt a legelső frissen szedett Sárfehér fürtöt amit a legszebbnek talált. Lefelé menet szinte remegő kézzel fordította el a kulcsot a pince ajtajában. A zár először ellenállt, majd engedett.

Odalent még mindig érződött a régi borok szaga, penész, por, egy csöppnyi dió is talán, és valami nehezen megfogható szomorúság hangulata uralta a pincét. A hordók között megállt, és körbefordult. Az egyik falon halványodó, grafitceruzával firkált szavakat látott. Közelebb hajolt.

Olvasni kezdte a sorokat, eleinte csak betűzve, majd egyre gyorsabban. Évtizedek története bontakozott ki előtte, öröm és veszteség, munka és szerelem. És végül, legalul, egy utolsó mondat:

„2024, az utolsó szüret. Az időm elfogy, de a Sárfehér íze megmarad.”

A fiú letérdelt. Nem volt vallásos ember, de valami ott, abban a pillanatban, térdre kényszerítette. Csönd volt, olyan mély, amilyet csak egy régi pince tud hosszan megtartani. Akkor vette észre a kis fadobozkát a fal tövében. Csak egy kallantyú tartotta zárva a fedelét, könnyen felnyitotta.

Egy régi dugóhúzó, egy darab kréta, egy üres és egy teli palack bor benne. A címke fakó, de olvasható volt:

„Aranka Aranya Cuvée, 2022, Arankával első közös évünk.”

A fiú nem nyitotta ki a palackot. Óvatosan visszatette az üres palack mellé, majd letört egy darabot a krétából és a kallantyúval lezárta újra a fadobozkát. Felállt, körbenézett, aztán a fal másik, a piszkosszürke végéhez sétált és ezt írta oda:

„2028, új szüret kezdődik. Nem vagyok egyedül.”

Aranka már a kapunál várta, hogy átadhassa a kulcsokat. Kettő nagy bőrönd meg egy kicsi volt letéve a kapuhoz. Gyere már, kiáltott hátrafelé az asszony a szőlő irányába! A legelső tőke tövénél egy háromévesszerű kisfiú ült a homokban és talán éppen királydinnyét piszkált ki a talpából. Jövök már anya, kiáltotta vissza és Aranka felé szaporázta a lépteit. Ahogy szaladt a kapu felé, a dús, göndör fürtjeit néha a szemébe fújta az őszi szél, de ő csak kacéran, mint egy arabs csikó megrázta a fejét és a fürtök újra a helyükre kerültek.

Aranka átadta a kulcsokat, jószerencsét kívánt, indulunk, mondta majd a kisfiúhoz fordult,

Béluska! Hajde, idemo kući…