Vinitaly, Verona. Ahol a borospohár sosem ürült ki, más szőrös olaszok bajsza alól és a saját fehér szakállam felől elhangzó „Ottimo!” szavacska ott volt minden második mondatban, minden beszélgetésben és, hogy a külsőségekről is essék néhány elismerő szó, hát bizony a Veneto stand Amarone-szekciója valósággal ragyogott – szó szerint, hiszen a palackok úgy csillogtak a reflektorfényben, mintha maga Versace öltöztette volna fel őket.

Ahogy beléptem a standhoz, az első dolog, amit észrevettem, azok a súlyos tekintetű elegáns, mellényes urak voltak, akik úgy tartják a poharat, mintha Fabergé-tojás lenne, miközben misztikus hangon suttogják: „Ez egy 2013-as Riserva, 32 hónapot töltött tölgyfahordóban. Majdnem annyit, mint én az egyetemen.” Logikus, hogy kicsit megretten ilyenkor az emberfia, de hát félig meddig felvettem az ideillő pózt, megigazgattam a zakót, komoly arcot vágtam, mégiscsak idehozott a sors, akárhogy is. Aztán meg ott vannak a csengődi családi gyökerek is, felérnek azok bármilyen talján mellénnyel meg eltartott kisujjal is, csak semmi para, úgyhogy az irány mindig csak előre!

Pultról pultra járva, kóstolgatva, őszintén és buzgón „ottimózva” hallgattam meg sokadszorra is az Amarone-technológia ismertetését, amit a helyiek olyan komolysággal prezentáltak, mint egy NASA-missziót: „először is – szólt az egyik borász, miközben olyan arckifejezéssel nézett rám, mintha most szentelnének pappá – a szüretet október végén végezzük. De a szőlő nem megy ám rögtön présbe. Nem, nem, nem! Az csak úgy túl egyszerű lenne. Előbb aszaljuk. 90 napig. Egy jól szellőző padláson. Olyan helyen, ahová még a szúnyog sem szállhat be ha nincs meghívója.”

Mire az ember összeszedi magát a romantikus borköltemény megértésétől és mindennek az elképzelésétől, varázsütésre íme itt a következő rész, mondta is tovább a gazda „Majd jön az erjesztés, ami hosszú. Nagyon hosszú. Mint egy olasz ebéd a nagymamánál.” És közben szeme sarkában könny csillant, mert hát, ez nem csak technológia – ez életérzés. Aztán mondott még sokat, rendületlenül.

Elgondolkodván kicsit a sokadik kóstolgatás után, egy még eddig megválaszolatlan kérdés merült fel bennem, hogy az Amarone bor maga, bár ismervén már a technológiát, az mégis mi a szösz, miért van az úgy, hogy ennyire magával ragadott, ragad és fog is még magával ragadni ez a bor amíg csak élek? Több annál, hogy az alkoholos melegség felkúszik a nyelvemről egészen a lelkemig, és egy pillanatra elhiszem, hogy én is tudnék szüretelni Recioto-t, ha az teremne Zuglóban? Hát persze, hogy több, de elmagyarázni nem tudom. Valami kémia kell, hogy működjön itt, pont, mint a „szerelem első látásra”, az úgy a kb. harmincöt alatt című, immár elcsépeltnek tűnő korhatáros frázisnál, mert így volt ha még jól emlékszem, vagy tán még a hatvanöt felett is a “miért is ne” kategóriában elrejtve, így vagy valahogy másként, hát, tudja aki tudja, csak én nem, de aztán gyorsan kiszabadulván e mazochista gondolat szorításából, újra a boldogító frontvonalba helyezkedtem.

Szinte minden standnál, szinte minden első korty után egy különös, romantikus érzés fogott el: mintha egy mazsolás-csokoládés bársonyfüggönyre öntötték volna a Pó-vidék összes naplementéjét. A borászok, akik a standot vezették, elegáns gesztusokkal, ugyanakkor egy csipetnyi bohóckodással ismertették a technológiát újra és újra, de hát ez volt a dolguk. Átélve, könnyedén, büszkén és boldogan épp, ahogyan egy papírsárkány repül a szélben, úgy mesélték el minden kuncsaftnak az Amarone születését, hogyan is volt az, hogy a gondosan asztalt szőlőből, ami szinte táncra perdült a padláson az aszalás ideje alatt, majd a türelemmel végzett erjesztési rituálé során végül egy korty életérzés lett.

A stand atmoszférája amíg ott tébláboltunk végig olyan volt, mintha az idő lelassult volna – csak a legfinomabb borok, a suttogó városi legendák és a humort árasztó borászok léteztek ezekben a pillanatban. Nem csak egy borkóstolás volt ez, hanem egy érzéki utazás, ahol minden korty után és minden beszélgetést követően egy újabb történet bontakozott ki az Amarone palack mögött.

Összefoglalva, ez a nap a Vinitaly-n egy lélekmelengető élmény volt, egy olyan utazás, ahol minden egyes korty mesélt valamit szőlőről, borról, pincéről meg emberről, és az olasz szenvedély a legédesebb humorral fűszerezve ott maradt örökre a szívemben, a Veneto stand Amarone borai pedig olyanok, mint egy olasz opera a pohárban – kissé drámai, gazdag, hangos, néha túl sok, de valójában senki nem akarja, hogy véget érjen. És ez tényleg így volt és van.

Így utólag is egészségetekre, egészségünkre!