Az idén nagyon hideg május vége köszöntött a tóra, a tavasz valahogy elmaradt. Kabátba bújtam, sapkát húztam és lesétáltam a partra, aztán a mólóra, majd onnan vissza. Láttam, hogy vacogtak a vadludak, a vadkacsák is didergőn húzták össze magukat a parti nádasban, még a fehér hattyúk is szinte kékre fagytak, olyan volt ez az este.

Az a néhány visszatérő, még megmaradt fecske is idegesen körözött a tó fölött, de hasztalan, se szúnyog, se bogár, a hideg levegőben nem mozdult semmi, ami táplálék lehetne, sajnos kísért a múlt, tavaly sokan éhen vesztek a több napon át tartó esőzés miatt.

Most csak nagyon hideg volt, az eső nem esett, de körbenézni jólesett mert a tó, a táj gyönyörű volt, a fák friss zöldje vidám, élénk színben játszott a borongós ég alatt, a víz peremén a nádszálak fitten bólogattak vissza az északi szélnek. Talán jobb is volt ott most akármilyen növényként élni, gyökeret ereszteni a vizes földbe és kivárni, míg megérkezik az igazi tavasz, mint fagyos vízben úszkáló átfázott madárnak, szúnyogról csak álmodó fecskének vagy a parton vacogva bóklászó állatnak vagy embernek lenni.

Én tegnap csúcsidőben, szinte egyedül utaztam ide a vonattal. Az a vonat, amin május utolsó hétvégéjén máskor fürtökben lógnak az emberek, zsúfoltan, csomagokkal, gyerekekkel, most kongott az ürességtől, mert hát ugye ki az a bolond rajtam kívül, aki ilyen hidegben a Balatonra utazik?

Ahogy sétáltam kifelé a kibetonozott hosszú mólón, eszembe jutott az a régi kitaposott, őshársfás ösvény az öreg mólón, az volt ám a nagy horgászatok színhelye. Emlékszem, a sötétben megbotlottunk szinte minden gyökérben, minden gödörben, mire kiértünk a zöld jelzőfényhez. Oda mentünk általában, mert így május vége felé még érintetlen volt az a hely a móló végén, kint a spiccen. A petróleumlámpáink fényénél a poharainkban csillogott az akkor kapható egyik legjobb vörösbor, a táncos Soproni Kékfrankos, amit tényleg jó volt iszogatni, a csillagokat számoltuk két kapás között, tervezgettünk mindenfélét hanyatt fekve a pázsiton vagy az éjfélkor is még meleg kövezésen és örültünk minden nyálkás kis keszegnek is, amit kifogtunk. Akkoriban nem kellett nagy zsákmány ahhoz, hogy boldogok legyünk, elég volt a társaság, a bor, a vadvíz és az éjszaka hangulata.

Most azon a mólón, azon a parton rajtam kívül mindössze néhány nem protekciós ember sétált, kabátban, állig összegombolt ingben és az arcukra kiült a kérdés is meg a leplezetlen rettenet is, vajon így marad az idő a beutaló végéig, vagy holnapra jobb lesz e már? Már tudom, nem lett jobb.

A strand is üres volt még, a napernyők még lehajtva, a büfén is kint van még a Zárva tábla, de bent a zárt ajtó mögött már pakolt valaki, készülődött, számolgatta, mi minden kell majd az idényre. Talán közben imát is mormogott, hogy „Uram, kérlek szépen, jöjjenek az idén is azok a nyárimunkás diáklányok!”, akik ugyan kicsit megszeppenve, de nagy reményekkel állnak majd a fagyipult mögé, és esténként, zárórakor, leginkább csak csalódottan, legörbült szájjal számolják majd a jattot a még mosatlan, sok szennyes edény között matatva, de a büfés reménye szerint csak maradnak azért így is augusztus végéig.

Mert hát hamarosan itt lesznek a már nyaralók, lesz majd újra gyerekzsivaj, fogynak majd a fröccsök és a limonádék, no meg a fagyi is, átitatja majd a partot a nyári víz illata, a naptejébe és a sült hekkébe belekeveredve. A Balaton majd újra megtelik élettel, és mindenki elfelejti, hogy valaha is ilyen hideg volt itt a május.

De most még zúzmarás május van és a nap is vacogva süllyedt le a Badacsony sziluettje mögé, de még így is pár percre aranyszínbe vonta a hullámok csúcsait, az üres partszakaszt és arra rövid időre minden ragyogott a tavon, a fűszálak, a nádbugák, a hullámtörő kövek, de az egész horizont is, és mintha azt is üzente volna ezzel a ragyogtatással, hogy már nem kell sokáig fázni, majd nyugovóra tért, de azt, hogy mikortól nem kell már fázni, azt bezzeg nem üzente meg.