Legyen egy étterem a színhely. Akiről ez a történet szól ő mára már csak egy öregember aki itt nőtt fel, itt vált kamaszból férfivé, egy ilyen helyen kezdődött és itt is múlt el életének színe java, neki ez volt a hazai pálya, a boldogság helyszíne, ahol mindig jól érezte magát, nem is kívánkozott el innen soha máshova, sehova sem.

A terem leghátsó sarkában, egy hosszú asztal végénél az asztalfőn, ott üldögélt általában, ahogy most is az öregember. Még nagyon régen egy etetőszékben hozták őt oda a vendéglátós dinasztia hosszú asztalához, egykor még csak az asztal legtúlsó végére, majd átült az oldalához, míg végül vén fejére oda az asztalfőre és, hogy oda kiérdemelten e vagy csupán soron következőként került, azt talán senki se tudja már, de nem is foglalkoztat az már senkit sem, hiszen az a dinasztia sincs már sehol, csak az emlékezetben.

Az öreg haja is, szakálla is ősz volt már, mint az első dér odakint mindenen egy hideg őszi reggelen, kezében egy félig üres vagy félig teli talpas poharat tartott, mint általában, de ez is már szinte mindegy, ő csak ült ott, tekintete a semmibe révedt, mintha nézne, látna valamit ami túl van a jelen időn és túl a tekintete útjában állótárgyakon, falakon. Tudta, hogy a záróra közeledett, de ő nem sietett. Ezen az estén úgy ült ott, mintha már nem is akaródzna elindulni vagy nem is volna hova mennie. Most is mint máskor is percekre még el el bóbiskolt így estefelé, de arra mindig vigyázott, hogy csak a szemét hunyja be, fejének magasban tartását megtartotta, annak kitámasztását még a saját könyökére sem bízta volna, az hátha megbicsaklik és világ szégyenére koppan majd a feje az asztalon, meg úgy is gondolta, így emelt fővel éberebbnek tűnhet a külvilág meg a személyzet felé is.

Ezen az estén a szokásosnál hamarabb elcsendesült a hely, vagy egy órája már vendégek helyett inkább csak kongó ürességgel volt teli az étterem, így a pincérek is hazamehettek korábban, csak az öreg maradt ott kicsit szenderegni még a félhomályban a hosszú asztala legvégén.

A vastag, sötétbarna gerendák közt szálló por leheletfinoman kavargott a gyér fényű csillár alatt. Az italpultnál már rég kiürültek a poharak, csak néhány ottragadt csepp csillant meg az üvegek és a mosatlan poharak falán.

Egyszer csak a huzat megmozdította a nehéz bársonyfüggönyt az asztal felett és a résnyire nyitott ablakon át egy kismadár szállt be a terembe. Parányi áramvonalas testével fürgén cikázott az üres asztalok felett, mintha keresne valamit, vagy valakit, olyan félős fajta madárnak tűnt, de aztán a bátorságot merített, leszállt és egy pár pillanatra megpihent az öreg asztalán és a fejecskéjét félrebillentve figyelte erősen a koros férfit, talán olvasgatva is annak gondolataiban. Az öregnél nem várt helyzetet teremtett a kis látogató megjelenése, ki is fordult a kerék a kiszámíthatóság járatából, az öreg sokáig azt hitte, csak álmodja az egészet, nem is tudta hirtelen, hogy mit is tegyen.

A madárka fején nem volt bóbita, nem volt az egy cifra vagy színes madár, csak egy olyan egyszerű teremtménynek látszott ahogy ott ült és a hosszú barna farktollai legyezőként terültek szét az öreg asztalán, de a szürke, szép, kerek szeme, na az volt ám benne igazán különleges, és hát a húr így érthetően meg is pendült az öreg lelkében, nagyon, de nagyon vágyott megérinteni a madárkát, hát rögvest ki is nyújtotta a kezét a madárka felé, lassan, óvatosan, mintha egy törékeny álmot próbálna életre kelteni, de a madárka egy szívdobbanásnyi idő alatt máris félve tovarebbent. Sem megsimogatni sem hozzáérni nem lehetett.

Ej, de megváltozott a világ és a helyem is ebben a világban, morogta mérgesen az öreg majd kortyolt egyet a borából de aztán attól kicsit jobban felvidulva még talán mosolygott is magában amikor emlékek áradata zúdult elő a múltból, látta újra, hogy még nem is oly régen mennyi, de mennyi énekes meg vándormadárka pihent meg a vállán, szépek is, csúnyácskák is, mindenfélék, albatroszok a messzi északról, varjak a lengyel répaföldekről, alpesi hófajdok a Svájc hófedte hegyeiről, császármadarak a német fenyvesekből, kacagó kokaburák Ausztráliából és a szivárvány minden színében pompázó kolibrik, papagájok különböző egzotikus tájakról, akik mind, mind ugyanazért szálltak az öregember asztalára, vállára, hogy ott szeretetért cserébe megpihenést, törődést, simogatást kérjenek és kapjanak, hogy aztán illően, szépen elköszönve tovaszálljanak és az idő múlásával csupán egy egy szép emlékké változzanak át mindannyian az öreg emlékezetében.

Ej, de megváltozott a világ ismételte magában az öreg de most már megadóan, „hát a vándormadárkák talán ma nem ugyanazok mint voltak évekkel ezelőtt?” húzta fel kérdően a szemöldökét, „talán még a vágyaik is ugyanazok!” morgott kicsit, de aztán meg is válaszolta, „hát persze, úgy van az, hogy már mások azok akiknek az asztalaira vagy a vállaira szállnak a mostani madárkák, hiába minden, elszállt az idő mint ahogy azok a régi madarak is.”és ezzel a válasszal meg is elégedett.

Nézte a kis barnásvörös madárkát, nem tudta miféle szerzet, hogy került ide, miért pont most, mikor neki már annyi más dolga is volna, meg hát hazamenni és kéne már.

Eközben valami mély szomorúság ült rá az étteremre amely nem a hely kopottas falainak, az elmaradó vendégeknek vagy a közeli zárórának szólt, hanem valami sokkal szomorúbbnak, valami elkerülhetetlennek, valami érezhetően közelgő rossznak. Érezte talán ő is mert megborzongott kicsit, de aztán vállat vont. A siralomház az tán pont ilyen lehet, mormogta magában, majd újra meg újra kadarkát töltött rá arra a kezében tartott félpohárnyi borra.

Érezhette az öregember lelki válságát az a kis madárka is mert hol kiszállt, hol visszaszállt az ablakrésen át, pont ahogy sokszor a gondolatok is jönnek és mennek, olyanféle nyugtalanító ritmusban. Néha csak körberepült a teremben, néha csak trillázott vidáman, néha panaszkodott egy röpke, szomorkás dallammal, mintha valami régi emlékét idézné fel aztán kirepült, át az ablakrésen, eltűnt, majd ismét visszatért és újra énekelt. Ilyenkor az öreg ismét csak rá figyelt. Kitalálta a madár énekének egy ismerős dallamából, hogy bizony egy csalogányt kerített a sors szeszélye az útjába, és biztosan csakis azért tette, hogy neki minden sokkal nehezebb legyen.

Pár percnyire az éjfélhez, ahogy a percek peregtek, épp oly gyorsan fogyott már a kadarka is a palackból és az öregember vagy tán a bortól, vagy tán a madárka társasága miatt, de egyre többet beszélt magában is és a madárkához is, mintha annyi minden mást is szeretett volna elmondani neki, olyan titkokat is, amit még nem mondott el másnak eddig soha sem, talán mert balga módon nemcsak egy legújabb idevetődött látogatónak, de már kicsit az övének is érezte a madarat csak így egy pár órás képzelt flört után is. A madár mintha értette is volna mit mond és mire gondol az öreg, csak ült és nézett közönyösen, némán, mozdulatlanul. Aztán egy csudaszép pillanatban, amikor az öreg pár másodpercre lehunyta a szemét, történt valami váratlan, úgy tűnt, úgy érezte, mintha egy pillekönnyű valami nagyon finoman megérintette volna a barázdált arcát. A résnyire kinyitott szemén keresztül látta tisztán, hogy ez a pillekönnyű érintés nem csak egy képzelt valami volt, az ami megérintette az bizony az éppen elreppenő kismadár volt és már azt is tudta, hogy amit pár másodperce érzett az arcán az egy igazi csók volt, hiszen nem csak érezte de hallotta is ahogy halkan cuppant is a csók ott azon a ráncos, borostás arcon és ennek az apró, épp, hogy érezhető csóknak az érintése mélyen belehasított a szívébe és új reményt is adott. De amikor újra teljesen kinyitotta a szemét, amikor megint feléledt benne a vágy és újra nyúlt volna a madárka felé, hogy beteljesíthesse leghőbb vágyát, hogy megérinthesse szerelmetes madarát, a csalogány már nem az asztalon hanem messze már, a mennyezet egyik gerendáján ült, majd szökkent egyet a rácsok felé, onnan nézett vissza még pár pillanatra olyan megfejthetetlen tekintettel a szép, szürke szemeiben majd felrebbent és huss, már kívül is volt újra az ablakrésen, ez úgy tűnt az öregnek.

Kint az utcán a világ is lehunyta már a szemét, az üzletek elsötétültek, a lámpák halovány, sárgás fénykarikákat vetettek a kövezetre. Bent az étteremben éppen elütötte az éjfélt az óra és az öreg tett egy próbát, egyszer behunyta a szemét, egyszer kinyitotta, mert nagyon akarta, hogy lássa, hátha csak álmodta, hogy elszállt a madár, és nagyon remélve azt, hogy még most is ott ül a félhomályban valamelyik gerendán.

Hát így nyitogatta, csukogatta a szemeit jó párszor, és ekkor furcsa dolog történt vele, amikor kinyitotta a szemét, csak a magányt és az ürességet látta, a madárnak hűlt helye volt a gerendán, de amikor becsukta a szemét, olyankor furcsa módon mindig bekúszott egy megnyugtató, lágy transzcendens dallam a fülébe, majd a lelkébe is. Ezt többször is megtette, és mindig úgy lett, ha becsukta a szemét, a dal újra meg újra elindult mint ahogy mindig ugyanaz a dal forog körbe egy megkarcolt hanglemezen, egy régi gramofonon. Nem tudta honnan ismerős neki ez a dallam és arra sem emlékezett, mikor és hol hallhatta és miért hatott rá ennyire és miért is jegyezte meg a dal szövegének pár sorát is, de mivel jólesett neki hallani, meg úgysem énekelt már nagyon régen, hát pár hümmögő, hamis és elharapott szóval de együtt dalolta ki a szöveget a benne belül csengő refrénnel. Valahogy így szólt ez a dal, „És míg újra látjuk egymást, tartson tenyerén az Úr, és míg újra találkozunk, őrizzen meg téged az Úr!”

Ahogy ez a gyönyörű dallam a szép üzenetével, ami akár egy ír népdal is lehet, a szívéig hatolt, akkor az öreg lelke egy olyan tájra lépett, ahol más szabályok uralkodnak, csak érezhető volt, hogy ez a zene, a művészet varázslata és ettől egyszerre volt itt a valós világban, a testében is, és ott a képzeletében is, ahol a dallam és a vers nem csak színeket, tájakat, régi történeteket festett elé, hanem üzent és talán ígért is, óvást, életet, barna kis madárkákat, könnyű, puha csókokat és újratalálkozásokat is. Amikor becsukta a szemét, nemcsak a külvilágot zárta ki, de kinyitott egy ajtót is valahova máshová, talán oda, ahol az álom és a valóság kéz a kézben járnak és ahol köztük a zene a híd és olyan helyre vezet el, ahol mindkettő egyszerre igaz.

Az öreg még kába volt kicsit az átélt csodától, az asztalba kapaszkodva nyitotta ki újra a szemét, és rögtön döntött is magában arról, hogy ez így bizony nem maradhat, csakis úgy lesz az rendjén ha a valóságot választja, nem egy csalfa álmot, hát nem pislantott már, nem is csukta le többé a szemét, már csak azért sem, hogy így elűzhesse ezt az édesen lidérces, szirén dallamba foglalt látomást mely kísértette, kínozta, felkavarta őt ezen az estén. Ivott még egy utolsó korty kadarkát a pohara legaljából, aztán lassan felállt.

Az asztalon maradt egy apró, nedves, kerek folt a borból, egy elpárolgó halk emlék az estéről. A madárkát már nem várta vissza hiszen elrepült, azt gondolta, hogy a vágyálom, hogy legalább egyszer megérinthesse, az is már örökre elszállt mint a madár, az is kirepült a sötét éjszakába, onnan meg messze el a nagyvilágba. Lassú csoszogó léptekkel követte a madárka megrepült útját a hosszú asztaltól a gerendáig majd onnan a rácsig is, de a gondolata már nem a madarat követte, hanem azt amit annak elszálló röpte jelentett a számára, a búcsút, az elengedést és a zárórát, amely már nemcsak az éjszakának szólt, hanem valami sokkal többnek.

Aztán elcsoszogott a portálhoz és kilépett az utcára, mögötte az étterem ajtaja becsukódott halk kattanással, mint egy könyv, amelynek az utolsó lapját is éppen elolvasták már. Hazafelé vette útját. Az éjszaka vastag, fekete takaróként lassan ráborult a városra és őreá is, így betakarva minden élőt és élettelent.

Hazaért lassan a hideg éjszakában. Be sem gyújtott már, a hideg szobában egy kemény, keskeny ágyon feküdt egyedül, feje alatt egy durva huzatú tollpárna, körülötte csupasz falak. A félhomályban egy vasrácsos ablakon némi fény derengett, azon szűrődött át épphogy a hideg holdvilág.

Nem jött álom a szemére, mintha a szívébe hasított volna mindaz amit az este az étteremben érzett és átélt, és lassan, de megértette a lidérces történet üzenetét is, számba vette magában mindazt amit eddig elveszített és amit már soha nem is érhet el és ettől befelé zokogott fel, hangtalan, rángó sóhajokkal, mint egy gyermek, akitől elvették az egész játékvilágot. Két karját a mellkasára szorította, mintha így tarthatná vissza mindazt ami végleg kiszállni készült belőle, a melegséget, a reményt, az élni akarást.

Arcán a könnyek csíkokat rajzoltak, és a hold sápadt fehér fénye lassan átfestette az ő egész világát is jéghideggé és már érdektelenné is. Úgy hajnal felé a szeme már magától csukódott le, de még érezte, hogy ez a szemlecsukás újra elindította, még utoljára bekapcsolta a gramofont, és újra forgott a sérült lemez és ő boldogan hagyta, hogy az álom és a valóság és e dal a kezeit szorítva így együtt kísérjék el az ismeretlenbe vezető útjára.

És eközben halkan, egyre csak szólt benne az a dallam. Az az ír dallam. Többször is. Olyan kristálytisztán, mintha valaki belülről dúdolná, fújná, pengetné bele a fülébe a hangokat. Mintha a dallam azt is sugallná, hogy „öreg, ne aggódj, minden rendben lesz, több vagy, mint a félelmeid, több, mint a bűneid, több, mint a jótetteid. Egy szép történet vagy, amit az Úr ismer elejétől a végéig és ezt a dalt azért küldte neked, hogy ez a dallam legyen az, ami nyugalmat ad és végül haza is visz magához.”

Ettől valahogy megkönnyebbült, még mosolygott is és talán még egy két szó is hallható lehetett a búcsúdalból amit az utolsó másodpercekben a szeretteinek és talán a világnak is suttogott mert énekelni már nem volt ereje. „s míg újra látjuk egymást, tartson tenyerén az Úr, és míg újra találkozunk, őrizzen meg téged az Úr!”

Ez volt az igazi záróra, a csupa nagybetűs záróra egy emberéletben, visszavonhatatlanul.

Másnap reggel, amikor már nem a holdé volt a város és a délelőtti nap még erőtlen fénye is csak alig szivárgott át a koszos kirakatüvegen a kismadár mégis visszatért az étterembe, de jaj, miért?! Hát talán mégsem a végső búcsút üzente meg pár órája a szép, szürke szemeivel és azzal a megfejthetetlen tekintettel? Most is ugyanazon a résen szállt be mint előző nap amelyet a résnyire nyitva felejtett ablak hagyott meg neki. Könnyedén lebegett át a termen, keresve az ismerős alakot, a vágyakozó tekintetet, a kezet, amely tegnap este még felé nyúlt, de nem találta. Az étterem most egészen más volt, hideg, üres és mozdulatlan.

Az összes asztal fölött most már nem csak az összes felrakott szék gubbasztott szomorúan, de az egész hely belélegzett valami nehéz, kimondatlan csendet. A madár zavarodottan a pult fölé röppent, majd a bejárati ajtóhoz szállt, ahol egy papírlap volt kitűzve és a filccel megírt betűk még nedvesen csillogtak rajta,

“Haláleset miatt zárva.”

Semmi több. Sem név, sem magyarázat, csak ez a néhány szikár, kegyetlen szó.

A madárka, bár olvasni tudott az öreg minden gondolatában, talán már nem érthette meg ezeket az írott szavakat a feliraton de bizonyosan megérezte a súlyukat. Pici szíve megriadt a csendben lappangó fájdalomtól. Egy ideig még ott ült az ajtó felett, fejét billegetve, mintha várna valamire, valami visszavonhatóra, ami már nem jöhetett el.

„Hát hiányzott ez nekem, én csak magot, morzsát csipegetni jöttem, csak ennyi az amit tettem”, csattant fel magában a kismadár, talán inkább mérgesen mint bánatosan, majd egy utolsó szomorú trillát eleresztve tétován szárnyra kelt és kirepült az ablakrésen át az üres utcára, ahol a szikrázó reggeli fények már a dért olvasztották fel a hideg, fagyos kövekről, majd repült tovább, tovább nagyon messzire és le sem szállt mindaddig míg le nem csillapodott az a nagy vihar ami ott tombolt a kicsi lelkében, de aztán csak megnyugodott és mert hát az a dolga, egyszer talán újra énekelt is.

Az étterem más tulajdonossal hamarosan újranyitott. A terem a kongó üresség helyett már ismét vendégekkel volt teli, a csendet felváltotta az újra megszokott, a reggeltől késő estig tartó csörömpölő zsivaj, minden újra a helyére került, mintha nem is történt volna semmi, visszatért a hely az élet körforgásába, csak az a vörösesbarna csalogány és az öregnek szóló gyönyörű éneke, na az nem tért vissza oda soha már.