Van valami megmagyarázhatatlanul jó abban, ami Somlón történik. Talán a bazalt, talán a földsugárzása vagy csak az, hogy ott még hisznek abban, hogy a bor nem trend, hanem hitvallás. Ha mondjuk az, márpedig annak kell, hogy legyen, akkor a Kőfejtő Pince ennek a hitnek egyik legszebb temploma, ahol Tóth Péter a polgári plébános, Ő az aki a Somló hegy nyugati oldalán található Séd dűlőben a minden történésért felelős személy. Nem alkuszik, nem simul bele semmilyen divathullámba, inkább megvárja, amíg a hullám jön hozzá. És naná, hogy jön is, és bizony nem csak afféle divathullám az ami jön, állandó ott a hullámzás, mert ami jó, ami tradicionális, ahhoz előbb vagy utóbb, de mindenki és minden elismerés is odatalál a hullámok hátán.

Merthogy odataláltam én is a minap a Kőfejtő borokhoz, pontosabban Budapest egyik új szentélyébe, az egykori, még az alukorszak előtti Corvin Áruház pompás palotájában létesült Time Out Marketbe (igen, ez pont olyan, mint amilyen Lisszabonban is van, csak itt sokkal szebb, és itt most nem csak a nagyvilág minden szegletéből idetévedt, jómódú, zabálógépek kaphatnak ízelítőt minden ehető és iható földi jóból, hanem mi, egyszerű hazai halandók is, na persze csak ha mi is jómódúak vagyunk), egyszóval odataláltam, és boldog voltam, mert jó emberek hozzásegítettek ehhez az élményhez, tudniillik itt pattant ki valaki fejéből egy olyan remek ötlet, hogy ismert borászokat hívjanak meg tematikus kóstoltatásra, és, hogy meséljenek is a limitált számú szerencsés közönségnek. Meséljenek minél többet, de nem csupán a boraikról, hanem magukról is, a kezdetekről, álmokról, tervekről, kudarcokról, a titkaikról és mindenről, ami egy palackban vagy egy ódon pince falai közt ott pihent, pihen még vagy már forr és fortyog, hogy végre kiengedjék onnan…

Ez az esti szeánsz az Október Olaszrizling programsorozat része volt, mely sorozatból én csak egyetlen bemutatóra jutottam el, de szerencsére pont arra, amelyikre kellett. Vertikális kóstoló, visszafelé haladva az időben, mintha egy Somlóra programozott időgépbe ültettek volna bele. A borok sorban vonultak fel, mintha egy köztiszteletben lévő somlói család szépen felöltöztetett, jólfésült, jól nevelt gyerekei vonulhatnának fel egy helyi rendezvényen, mindegyik más ruhában, más frizurával, mindegyik külön egyéniségként, de az arcukon és a testükön ugyanaz a tartás, az a feszes elegancia, amitől a családfőnek tényleg kedve támad kihúzni magát.

Annyit még, hogy a Kőfejtő Olaszrizlingjei ezen a kóstolón olyanok voltak, mint az orgonasípok, mindegyik más hangon szólt, de együtt mégis harmóniát alkottak. Daloltak. Kórusban is, szólóban is, és mindig ugyanaz a somlói-s mélység, ugyanaz a vulkanikus íz érződött belőlük, az, amitől még a „csak egy pohár bort kérek” típusú vendég is hirtelen Somló meg bortisztelővé is válik, akkor is ha csak egy palackból kapott, ha meg így flottában kóstolhatta azokat az ottani Olaszrizlingeket, hogy akkor mi is történhetne, arra még keresem a megfelelő szavakat.

Visszamenve az elejére, az este rövid konferansszal kezdődött, a kóstolást levezető úriember igen szórakoztató módon avatta be a nagyérdeműt, mi is a várható majd ezen az estén. A rendíthetetlenül Kőfejtő „főfoglalkozású” borász pedig csak ott ült, néha állt, szerényen, csendesen, mosolyogva, mint aki tudja, ha meg sem szólalna, a borok úgyis elmondanának majd mindent helyette, de azért percről percre mégiscsak emelkedett a kommunikáció íve, a kérdező úriember sziporkázott, váratlan kérdésekkel provokált, időnként úgy csavarta a labdát, mint Federer a csúcson, de Péter egy szemrebbenési idő alatt, frappáns válasszal ütötte azt vissza. Nem volt parádé a részéről, nem volt szóvirág, csak hitelesség. És ettől lett felejthetetlen.

Én az oldalvonal mellett kaptam helyet, úgy is tűnhetett volna még magamnak is, hogy „labdaszedőként” bitoroltam a pálya szélét, de a valóságban ez nekem díszpáholy volt és a magam módján díszvendégként éltem meg ezt a kóstolót és pár pár perces szürrealista képzelgéssel múlattam az időt.

Gondolatban a keringőt, mint táncot csatoltam hozzá ezekhez az Olaszrizlingekhez, a közös nevezőként a négy síkhoz, mint helyszín, zene, tánc és bor, az eleganciát nevezném meg, ebben tökéletes volt közöttük a harmónia. Ott ültem hát gondolatban egy csillogó díszteremben ahol a szalonzenekar kísérete mellett talán a Kék Duna Keringő dallamára keringőztek a párok a paketten, miközben cinkosan kacsintós tekintetű csokornyakkendős kollégák Olaszrizlingekkel megtöltött kristálypoharakkal a tálcáikon egyensúlyoztak a táncosok közt, így próbálva meg sikeresen eljutni a díszpáholyokban kóstoló díszvendégekhez és így hozzám is. Persze eközben az imbolygó kollégák tálcáin kínált, szintén keringőző borok egyre mélyebbre vetkőztek le a feltett keresztkérdések alatt, az utolsó kortyoknál már nem volt több titok, már mindent megtudtam róluk. A borász is, a borok is vallottak, meséltek, olykor nevettettek, máskor meg kicsit elszomorítottak, főleg amikor a kiszámíthatatlan jövőről esett szó. De hát melyik jövő ne volna kicsit bizonytalan, ha a természet vagy a inkább a politika diktálja a tempót?

Ezek a borok, ahogy egyetlen Kőfejtő nevet viselő személy, tárgy vagy fogalom sem, ezek sem kérkednek, nem is tolakodnak. Egyszerűen csak vannak és ez épp elég. Minden e hegyen termett borban és minden kortyban, legyen az Olaszrizling, Juhfark vagy Hárslevelű ott van az a „somlói” szavacska, a hegy, az örökre alvó vulkán zamata és ott van benne egy szerény borász makacs hite is.

És talán mindez átjön annak aki hagyja, én hagytam.