Majd meglássuk – Uram!

Na most megint úgy alakult, hogy ott toporogtam a sparhelt mellett mert ebben a lucskos, zimankós időben szükségét éreztem, hogy a testnek valamilyen mediterrán étket, a léleknek meg valami mediterrán vidékeket megcélzó terveket főzzek ki egy időben.
Talán túl korán és túl messzire is mentem gondolatban, de mindenképpen nagyon délre, ahol a nullától csak fölfelé kalibrálják a hőmérőket és „fűtésszámla” összetett szó hallatán a helybeliek csak felvonják a vállukat mert arról semmi sem jut eszükbe, és a legöregebbek, de azokból is csak a legtapasztaltabbak, ők is csak annyit hümmögnek, hogy ők talán már látták ezt a filmet.

A Wikipédián rákerestem és a választott desztináció jellemző nyersanyagait összevetve azzal ami a hűtőnkben található, már majdnem feladva tervemet a bundáskenyérnél maradtam, mert világossá vált, valami más megfőzése csak egy jó nagy adag kompromisszum bevonásával kivitelezhető, de mivel a mediterrán terveim kifőzése ekkor már messze megelőzte a konyhai műveletek készültségi fokát, nem tököltem tovább, belevágtam. Mégiscsak az „azzal főz amije van” közmondást anno valamiért kitalálták ugye.
Képzeletemben ott lebegett egy olyan étel elkészítése, ami után talán még maga Ulus Ali, a rettegett albán kalóz is megnyalná mind a tíz ujját. Róla annyit tudni, bár a legendák szerint a származása albán volt, mégis a szomszéd országbeli Ulcinj-ban volt a cég telephelye bejegyezve 1571-től, de ennek valószínűleg a montenegrói kedvezőbb adóztatás lehetett az oka, pont úgy, mint ahogy a tehetősebb magyar kalózoknak is vonzóbb Szlovákia.
A nyersanyagok, amik rendelkezésemre álltak,
némi akasztói borjúláb, jó fokhagymásan puhára főzve, befűszerezve és egy kevés, Rossen Tkatchenko boltjából való 2013-as Zagreus, Tiara Syrah-al egy ideje már jól pácban hagyva,
füstölt marhanyelv, juhtúró, juh joghurt, póréhagyma, bazsalikom hegyek és egyéb fűszerek, meg pár szelet igazi kukoricás kenyér,
Aztán ott volt még a bor! Nem is akármilyen!
Cimkétlen hasas zöld palackból egy 2015-ös Plavac mali kandikált ki, Dalmácia vidékén, Brela kézműves pincéjében született, ott is várt ki minket, mígnem magunkkal hoztuk a mi pincénkbe. Gondolom álmában sem gondolta volna, hogy egyszer majd egy posztumusz albán kalózdicsérő estebédnél asszisztál majd nekünk. És hát a horvát – albán konfliktusok ily módon való kezelésére is tökéletes lenne, persze, csak ha lennének ilyenek.
Mivel ennél délibb eredetű nedű nem állt rendelkezésemre, itt játszott be megint a kompromisszum, így a bort oda is passzítottam az ételhez, de azért önmagában is tiszteletet érdemel a nedű, mert egyrészt finom, másrészt, amiből készült az az egyik legjelentősebb és legvédettebb horvát kékszőlő. Ellenáll a szárazságnak, ennek köszönhetően maradt fenn olyan helyeken, ahol minden csepp nedvesség kincset ér, és ahol kíméletlenül süt a nap. Dalmáciában éppen ezért gyakori a mondás: Svaku lozu hvali, ali mali plavac sadi, azaz Minden szőlőt dicsérj, de plavac malit ültess! Így írják, így is van.Kérdezzétek Damir Holoker-t.

Maga a sütési eljárás mintegy 30 percet vett igénybe.
Nagyon odafigyeltem a étel minőségére, elvégre mégiscsak jobb jóban lenni egy olyan híres, rettegett kalóz emlékével, mint amilyen Ulus Alié, mint összekötni vele a bajuszt, még ha ennyi idő is eltelt már. Azért csak jobb az óvatosság.
Muszáj valahogy elnevezni is a fogást is, vajon a név szabad még vagy foglalt már, mindegy, én lecsaptam rá gyorsan, legyen a fogás nem túl frappáns neve mondjuk az „Ulus Ali kedvence”.
Lehetne a neve persze akár az „Ulcinji borzacska” is vagy valami hasonló, de kerültem az ilyen piszkálódó elnevezéseket.
Akkor hát együnk, igyunk, és tervezgessünk, immár jelen időben folytatva.

Igen, már tervezgetünk, már készülünk a nyárra, és a készülődés tárgya az nem más, mint Európa egyik utolsó rejtett gyöngyszeme, a titokzatos és ismeretlen Albánia, és annak is a még ismeretlenebb gasztronómiája, mert hát nekünk ennek az ismeretlen, múltban ragadt kultúrának a megismerése lesz a főcsapás iránya, a nagyvárosszerűségek nagy ívben történő elkerülésével, félnapos kirándulásokkal meg alkalmankénti romnézéssel kombinálva.
Amikor épp nem a főcsapáson haladunk majd, azokra a percekre ott van ám bónuszként a tizenhat óra napsütés mialatt egyet fordul a föld, ott vannak a meleg vizű tengerek amikből ott rögtön kettő is akad, az Adria és a Jón és, hogy tovább soroljam, ott vannak még a nagy víz felől folyton lengedező, úgy 33 Celsius fok körüli szellők, a part felé rohanó méteres 27 Celsius fok körüli tarajos hullámok, a kavicsos partok egyhangúságát megtörő hosszú homokos plázsok, az eldugott kis öblök, a jó régen tengerbe gurult megugrálható, kopasz sziklák, a mindenhonnan látható narancsvörös naplementék, egy valahonnan mindig odatévedt kecskegida mekegései, az olajfa árnyékában hűsölő szürke szamarak horkantásai, és alkonyatkor a karámjuk felé kolompoló nyájak és gulyák csörtetései és illatai.
Ábrándozom és szinte látom, hogy már ott vagyunk egy kavicsos parton, egy kis teraszos vendéglőben ahol azon gondolkodom, mire majd lebukik a nap, mire eláll a szél is és mire abbamarad a körülöttünk sertepertélő tucatnyi kopaszra nyírt, nap égette gyerek ravaszkodása is, addigra megsül majd a faszénen az a valami is amiért is idejöttünk, és szinte látom azt is, hogy már jó ideje ott ülünk annál a szálkás faasztalnál, arccal a Jón tenger felé és a narancsosból feketébe átszürkülő alkonyatban utoljára keressük Korfu szigetének sziluettjét és a horizont mint egy elázott akvarell, lassan összefolyik a tengerbe boruló sötétséggel és a valószínűleg a túlparti Bari-ból az égboltra fellőtt sok apró csillag ragyogásával, és addigra már fogyóban van a hasas cserépkorsóból a sűrű sós fűszeres vörösbor is, de sebaj, mert van másik, és már valami sajtos, sültpaprikás sonkás előételen is túl vagyunk, és mire már belül is, kívül is ellepne minket egy tengerlocsogásos, kabócás, szalonspicces boldogság, akkor, mintha áramütés érné a limbikus rendszerünket, feltromfolja ezt a soha-ne-legyen-vége hangulatunkat egy lassú, szomorkás, fülbemászó melódia, amelyben egy tangóharmonika egy çifteli és a pásztorok klarinétja egy zumara meg három helybéli, szóval így hatan együtt, dalban mesélik el nekünk Mehmet és Lindita boldogságát és tragikus szerelmét, és a dal, sokáig szól nagyon, mint ahogy maga a vacsora is sokáig tart, de hát így van ez errefelé, úgy hallottuk itt nem sietnek az emberek, időt kap az étel, az ital, a dal, a zene és időt kap a szerelem is, de sokszor a felesleges kérdések és az értelmezhetetlen válaszok is időt kapnak.
És ez jó!
És talán mindezektől maga az élet is több időt kap ott, arrafelé, mint itt, erre, mifelénk.
És ez jó? Nem.
No itt, most megállt az ihlet.
Vörösmarty Mihály soraival segítem ki magamat.

Hej! nem jól megyen az, mikor a nyelv oly szaporán jár,
Hogy szép tettel utól nem lehet érni szavát.
Mondta: “röpülni fogok!” a strucc is hajdan: ugyancsak
Mondani könnyű volt, ámde röpülni nehéz.
Földre tapadt, mint ón, s nevetének társai: rendre
Majd meglássuk – Uram, érti-e, mit teszen ez?

Börzsöny, 1822. január – március

edf

cof

edf

edf