Már vagy egy hónapja dermeszti meg a fagy testemet, lelkemet, de még az erőlködő gondolataim is úgy csikorognak, mint a öreg szántalpak a jeges hóban, jégeralsóm kinyúlt passzéját tekergetve révedek magam elé, belül reszketve, kívül vacogva várom, vágyom már a meleget, az indián nyarat.

Gondolataim időben is térben is messzire indulnak el.

Radiátorhoz bújva képzelem magam elé Európa egyik utolsó rejtett gyöngyszemét a titokzatos, a szinte még érintetlen Albániát, ahol pár napos pihenés mellett minden jóravalónak, minden nap megadatik az elmerülés lehetősége e szerelmetes ország minden rezdülésében, hangulatában, kultúrájában, gasztronómiájában és gondolati síkot váltva, a tengerei vízében is.

Mindig, minél délebbre le, arra terelem én is a gondolataim, és azok a kis boldogságot kereső képződmények innen oda csupa képeslap szépségű tájon száguldanak át, fel, majd le a Logara hágón, át a százméteres szakadékok felett, hogy aztán aranyló napsütésben belecsobbanjanak Dhermi homokos strandján a végtelen kékségbe, aztán ölelkeznek egy jót a jón tengerrel, majd megszárítkoznak Livadhi gyöngykavicsain, hogy mégiscsak szépnek maradva érjenek oda, ahová indultak is el még pár perce, a radiátortól.

Himara, oda készültem vágyakozni most estefelé. Ez a kis település a már és a még által határolt terület egyik gyöngyszeme, jártam már ott, most mégis azt tettem vágyakozásom célpontjává. Már távolabb van az északibb, dübörgő turista partszakaszoktól, de még elég távol van a legdélebbi Ksamil olajoshal zsúfoltságú strandjaitól, még megőrizte érintetlenségét és hangulatát de már meg is ad minden olyasmit is ami az odatévedt urbanizált emberi lények megnyugtatásához kellhet.

Albánia, miért is pont ez a hely vált kedvenc helyemmé, mondok pár dolgot csak úgy rendezetlenül, amik miatt talán az lett nekem ez az ország, ami. Elsőre ott van ám bónuszként a tizennyolc órányi napsütés mialatt egyet fordul a föld, ott vannak a meleg vizű tengerek amikből ott rögtön kettő is akad, az Adria és a Jón és, hogy tovább is soroljam, ott vannak még a nagy víz felől folyton lengedező, simogató szellők, a part felé rohanó langyos, méteres, tarajos hullámok, a kavicsos partok egyhangúságát megtörő hosszú homokos plázsok, az eldugott kis öblök, a már jó régen tengerbe gurult, megugrálható, kopasz sziklák, a mindenhonnan látható narancsvörös naplementék, aztán ott vannak a valahonnan mindig odatévedt kecskegidák mekegései, az olajfák árnyékában hűsölő szürke szamarak horkantásai, és alkonyatkor a karámjuk felé kolompoló nyájak és gulyák csörtetése és igen, a végtermékeik natúr illatai is.

Ábrándozom és szinte látom, hogy már ott újra vagyunk egy olyan aprókavicsos parton, vízparti asztalnál vacsorához készülünk egy kis teraszos vendéglőben, ahol azon gondolkodom, hogy mire majd lebukik a nap, mire eláll a szél is és mire abbamarad a körülöttünk sertepertélő tucatnyi kopaszra nyírt, nap égette fiúgyerek ravaszkodása is, addigra megsül majd a faszénen az a valami is amiért is idejöttünk, és szinte látom azt is, hogy már bizony jó ideje ott ülünk annál a szálkás faasztalnál arccal a Jón tenger felé és a narancsosból feketébe átszürkülő alkonyatban utoljára keressük Korfu szigetének sziluettjét és a horizont, mint egy elázott akvarell, lassan összefolyik a tengerbe boruló sötétséggel és az égboltra varázsolódott sok apró csillag ragyogásával, és addigra már fogyóban van a hasas cserépkorsóból a sűrű, sós, fűszeres vörösbor is, na de sebaj, mert van ám itt máris egy másik, és mire mindezt elképzelem és leírom, már valami sajtos, sültpaprikás, sonkás ételen is túl vagyunk, és mire már belül is, kívül is ellepne minket egy tengerlocsogásos, kabócás, szalonspicces álmosító boldogság, akkor, hirtelen, mintha áramütés érné a limbikus rendszerünket, feltromfolja ezt a soha-ne-legyen-vége hangulatunkat egy lassú, szomorkás, fülbemászó melódia, amelyben egy tangóharmonika egy çifteli és a pásztorok klarinétja, egy zumara meg három borostás helybéli, szóval így hatan együtt, dalban mesélik el nekünk Mehmet és Lindita boldogságát és tragikus szerelmét, és a dal, sokáig szól nagyon, mint ahogy maga a mi vacsoránk is sokáig tart, de hát így van ez errefelé, merthogy úgy hallottuk egy igazmondó valakitől, itt nem sietnek az emberek, időt kap az étel, az ital, a dal, a zene és elég időt kap a szerelem is, de sokszor a felesleges kérdések és az értelmezhetetlen válaszok is időt kapnak, hogy szükségessé és érthetővé válhassanak.

És talán mindezektől maga az élet is több időt kap ott, arrafelé, mint itt, erre, mifelénk.

És ez jó!

Ez hát a válasz.

Összébb húzom magamon a köntöst, hűvösödik idebent, vörösbort töltök, aztán ha nem állt meg az ihlet, gondolatban úszom egyet…