Kos sziget peremén, a Votsalakia Fish Tavern legszélső asztalánál ülve a tenger közelsége nem csupán látvány, hanem egy több síkon is az érzékekre ható, testet, lelket átitató jelenség. A sós, párás levegő összekeveredik a kikötő fűszeres illataival, a frissen fogott halakéval, a partra vetett, száradó hálók enyhén algás szagával, mindezt elkísérve a tenger állandó, halk morajlásával.

Ebben a közegben ültünk le az asztalhoz, én, mint egy afféle tősgyökeres alföldi ember, akinek a víz ekkora tömege inkább csak a moziból ismert, és egy, leginkább csak a hegyekhez szokott asszonyka, akinek a Bükk meredek lejtői után különös, mégis vonzó élményt jelent a hullámok végtelen horizontja.

Megrendeltük mindazt amit kellett.

Az asztalra először a kosi Öreghalász tengeri gyümölcsökkel gazdagon megpakolt makarónija érkezett, illatában a fokhagyma és a friss bazsalikom ígérete keveredett a tenger mélyének tiszta sósságával és egy selymesen tocsogós, halízű szaft minden zamatával.

A tányérra gondosan felhelyezett ennivalók színei szinte festménynek tűntek, nagyon hatottak ránk, a rózsaszínes rákok, a fekete kagylók fénylő héjai és a paradicsom piros villanásai mind a tengerparti nyár ízeit ígérték és adták is, és hát tényleg minden volt benne ami korábban úszott, csúszott vagy kapaszkodott a vízben, és örömmel töltött el a tudat, hogy az Öreghalász rájött, mindezek a lények tésztával, fokhagymával, bazsalikommal és paradicsommal mégiscsak jobbak.

Az első falat után bárki a kontinens belsejéből beláthatja, hogy a hagyma, a szalonna és a kolbász mellett is van élet a világban.

Mi előételnek szántuk de mégis már önmagában is olyan teljességet hordozott, mintha máris egy hétfogásos lakoma közepébe csöppentünk volna.

A főétel nagy meglepetést már nem tartogatott a számunkra, a várhatóan és az annak is ígért vajpuha rántott kalamári légies könnyedséggel omlott szét a villán, mintha maga is a tenger habjaiból alkotódott volna meg.

Mellé a roston sült tengeri süllő filé került sok citrommal, egyszerű, de tökéletes kíséreteként pedig egy adag párolt brokkolival, mely zöldjével és enyhe kesernyés ízével remekül kiemelte a látványt és a hal ízének finomságát.

Befogadó alföldiként itt lehetett szembesülni azzal, hogy a hal nem csak rántva, vagy csípős halászléként, sok kenyérrel ehető, a bükki leány pedig elégedetten szemlélte ahogy a horizont a hajókkal legalább olyan egzotikus élmény, mint mondjuk amilyen egy tanyasi csirkepörkölt nokedlivel lehet egy itteni görög halásznak, persze díszletként a bükki Istállós-kő sziluettjével.

És bár a szakavatott gasztro kritikusok szemöldöke minden bizonnyal a magasba szökött volna, ha látták volna, hogy a sör lett az est elsődleges kísérőitala, mintha csak egy strandbüfében ülnénk félmeztelenül, előttünk a teli korsókkal, de mi mégis azt választottuk, mert jól tudtuk, hogy egy alföldi gyerek és a hegyi virágszál számára azok a hideg, aranyló buborékok adták meg az otthonosság pillanatát ebben az idegen világban, de mentségünkre szolgáljon azonban, hogy két pohár száraz fehérbort is elkortyolgattunk, persze, hogy innen Kos lankáiról és addig, amíg a sör habja lement.

Csak hát, amikor a kalamári finom falatjait próbáltuk komolyan venni a világos sörrel a kézben, rögtön az az érzésünk támadt, hogy a tenger valahol a háttérben felnevet.

Ez a vacsora nem csupán egy hétköznapi étkezés, hanem találkozások színhelye is volt, találkozás egy ismeretlen közeggel, a tengerrel, ami egyszerre volt idegen és hívogató és az egymás már ismert világával is, amiben ízléseink és szokásaink vektorai itt, a kosi Votsalakia halsütöde teraszának a legszélén, egy fehér abroszos asztal fölött továbbra is egyfelé mutattak.